Ezen a héten is folytatom kalandjaimat a League of Legend pillangóktól és mókás békaszörnyecskétől nyüzsgő varázserdelyében. Naplómból megtudhatod milyen egy kezdő LOL-lány élete... és hogy mennyi nyomoroncot sikerült felrobbantanom a rakétaveőmmel, igen, jól hallod, vérengző gyilkolászógép lettem!
8. nap – Minden tiszteletem a csapatnak
Első nap emberek ellen!!! Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire izgatott vagyok! Egészen addig, amíg el nem kezdődik a játék. Azt kell hogy mondjam, hogy az emberek elleni játék annyiban hasonlít a számítógép elleni játékhoz, mint mondjuk a kacsázás hasonlít a... szlalom síelésre! Kukába dobhatok kábé mindent amit eddig tanultam. A békés szörnyecske lövögetésnek vége, mert minden egyes alkalommal, hogy annyira közel megyek egy szörnyhöz, hogy eltaláljam, valaki álltaira meglő egy bokorból, behúz, elkábít, lelassít és én próbálok a megmaradt kevéske életemmel elrohanni valahogy a bázisig.
Szégyenletes vereséget szenved a csapatunk. Aztán megint. Aztán megint. Aztán megint. Minden tiszteletem a csapatomért, akik itt szenvednek velem, és látom, hogy mindegyikük nagyon jól játszik, de egyszerűen nélkülem nem tudjuk megnyerni a játékot. Ez az eddigi leghosszabb esténk, de egyszerűen nem akarjuk itthagyni a játékot úgy, hogy legalább egyet nem nyertünk meg. A legfárasztóbb vereség-sorozat után belefutunk egy csapatba, ahol az egyik játékosuk nem játszik. 5 ember 4 ellen, ezt egyszerűen meg kell nyernünk.
Keserves kűzdelem az első 20 perc, és az egyik barátunk fel akarja adni a játékot. Én egyszerűen nem vagyok rá hajlandó. Valami beindul nálunk, és végre behozzuk a hátrányt. A probléma az, hogy a ellenfelek közül az egyik egy nagyon profi játékos, akik össze vissza ugrál és teleportál a pályán és a bokorból kiugorva, valami new age pedofil módjára teperi le az elkallódott hőseinket. A 45. percnél valamilyen csoda folytán egyedül besétálok a bázisukra, miközben egy epic csata zajlik a mi bázisunkban. Mivel nincs ott senki, leverem a kristályuk 99%-át, de mire befejezném hazaértek és engem fejeznek be. Amíg én halott vagyok a többiek valahogy besétálnak és beleküldik az utolsó egy lövést a kristályba. Igen. Végre. Megnyertük.
9. nap – Ja, hogy oda nem szabad bemenni?
A szenvedések után a srácok inkább vissza akarnak vinni számítógép ellen játszani. Mindenki meglepetésére a játékot 20 perc alatt röhögve beverjük. Úgy tűnik az emberek elleni véres szenvedés megérte a kínokat, mert a robotok ellen rettentően kijön az, hogy mennyit fejlődtem. A helyett, hogy a figyelmemet lekötné a szörnyecskék lövöldözése, végre tudok arra is figyelni, hogy hol pozícionálom magam az ösvényen, mennyire nyomulok előre. Kezdem megérteni a játék dinamikáját, és akkor is el tudom dönteni merre induljak, ha azt senki nem ordítja nekem a mikrofonba.
A robotok ellen lehet hogy már én is úgy játszom, mint egy pro, de vannak dolgok amiket még nem tudok: az egyik játéknál teljesen feleslegesen meghalok abba, hogy megpróbálom beüldözni az ellenfél hősét a legtávolabbi torony alá, ami egy ütéssel kivégez. „Mit kekeckedtél te ott a rákban, te macskafarkú?” – hallom a fülesbe, nem pont ezekkel a szavakkal. „Soha, soha, de soha ne menj be az alá a torony alá.” Én csak megvonom a válam és meghúzom a sört. Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy pont az a „tiltott zóna”?
10. nap - Ha ezt olvasod, akkor úgyis tudod miről van szó
Miközben az esti meccsre készülve neten próbálom megnézni milyen tárgyakat és képességeket kell fejlesztenem a hősömön a fórumokon többé és kevésbé hasznos információkat is találok. Az egyik cikk például szóról szóra ezt írta az idéző varázslatok kategóriában: „Vigyél Flash-t. Ha ezen a fórumon van, és azt olvasod mit építs a Jinxedre, akkor neked úgy sem kell elmagyarázni, mire jó a Flash.” Hát... Kösz?
Ezt a számot viszont rendeszeresen hallgatom zuhanyzás közben. Miért nincsen ilyenből több?
12. nap – Miért nem csináltam már eddig is ezt?!
Egy másik csaj is eljött velünk játszani, aki bizonyos szempontból sajnos, bizonyos szempontból viszont hála istennek hajszálnyival rosszabb nálam. Az egyetlen probléma: eddig én voltam az ADC (sokat sebző és egyben legkönnyebben játszható emberke), de mivel ő azzal szeretne lenni, nekem más szerepet kell választanom. A csapat úgy dönt én leszek a segítős hős, és gyógyítgatni és támogatni fogom a többieket. Előszöt parázok, de aztán rájövök: ez igazából sokkal egyszerűbb!
Nézzük csak:
1. Nem kell megölnöm a szörnyecskéket!
2. Sőt, kifejezetten az a feladatom, hogy ne is lőjjek bele a szörnyecskékbe!
3. A hősöket se kell különösebben megtámadnom, elég ha a csapat körül keringek, gyógyítgatok, pajzsokat rakok és néha egy-egy képességet beküldök az öldöklésbe
4. Végre van egy csomó életem! Nem halok meg egyfolytában!
5. Sőt, néhány hőssel még gyógyítani is tudok! Hát lehet ennél jobb?
13. nap – „Nami-lyen ez a kari?”
Én segítőnek születtem. Boldogan rohangálok a játékosok között, polipként rácuppanva valakire akit támogathatok. A karakterem lényege, hogy nem mehetek sehova egyedül, mert akkor fél percen belül meghalok. A hősök közül Janával, Leonával és Namival is próbálkozom, és igazából mindegyikkel meg vagyok elégedve. Nami egy szexi szuper habléány, aki sósvizet fröcsköl a haverjaira és az ellenségeire egyaránt. Viccelődve kérdezem az egyik srácot:
„Nami-lyen ez a kari?”
„Hullámzó a teljesítménye.” – jön a válasz.
Néhány játék oda-vissza az emberek és a számítógép között és arra jutunk, hogy inkább emberek ellen kéne játszani, mert egyébként nem fejlődök semmit. Ennek sajnos az az ára, hogy az idő felében kikapunk. Szerencsére a másik felében nyerünk, ami elég jó érzés!
Második hét összegezve
Nagyon valószínű, hogy soha nem leszek Gyémánt Ligás, de legalább élvezem a dolgot és jól el röhögök rajta, ha valami brutál 5 vs. 5 csapat vérfürdő közepébe sikerül belőnöm egy ultit és végre kinyírok pár embert. Szerencsére ugyanígy röhögök, ha a bokorból négyen ránkugranak és hiába nyomok el mindent ami a tárházamban van, le vagyunk mészárolva mielőtt annyit mondhatnék: Shaco.
Az idő nagy részében ott vagyok az ösvényemen ahol lenni szeretnék, és ha valaki elkezd jelezni a térképen, akkor el tudom dönteni, hogy most oda tudok érni vagy sem, hogy segítsek neki. Ha pedig azért jelenznek, hogy esetleg húzzam onnan a el a csíkot, mert hamarosan felforr ott a helyzet, nem kezdek el vitatkozni, csak szépen hazateleportálok.
Kezdek rájönni, hogy ha végre leütöttünk egy tornyot, vagy meggyilkolásztunk egy sárkányt akkor ne csak futkossak ott egy dabarig mint egy vadló, hanem állítsak valami újabb célt magamnak, esetleg menjek szépen haza. Nem tűnik nagy különbségnek, de rendszeresen múlik az életed egy gondolkodással töltött másodpercen. Vajon van ennél még feljebb?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
