Úgy esett, hogy játék közben előtört belőlem az író, és arra gondoltam, újkori olvasónapló formájában fogom megörökíteni a tapasztalataimat, amit most ti is végig követhettek.
1. nap – Ezek a hősök nagyon jól néznek ki
Igazából sem azt nem érzem át, mi ez a játék, sem azt, mit kéne csinálnom. Például: Hogy kell elindítani? Aztán rájövök, hogy a játék valahogy úgy működik, hogy első alkalommal egy órán át konfigurálja magát mielőtt be tudnál lépni. Máris teljesen elveszve érzem magam, pedig ha tudnám, mi vár még ma rám...
Azt egyből látom, hogy tíz hős közül lehet választani minden héten, arról viszont fogalmam sincs, hogy ezek a hősök vajh, mit csinálnak. Próbálok valami jó csajt választani, és ez nem nehéz, mert egy csomó jó csaj van! Profin meg van rajzolva minden, ki vannak találva a karakterek, mindegyik saját személyiséggel, sci-fi ruhatárral, más-más támadással, képességekkel. Simán olyan jó a grafika, mint egy animációs film, úgyhogy nagyon jól néz ki az egész játék, eddig egészen hangulatos!
Így hangzik valahogy a háttérsztori: egy utópikus világban vagyunk, ahol az emberek eljutottak addig, hogy a háborúkat úgy vívják meg, hogy mindkét fél feléleszt ötöt történelmének legnagyobb harcosai közül, akik megvívják a háborút. Maga a játék végül is abból áll, hogy
1. Megpróbálod megölni a másik hőseit
2. Megpróbálod ledönteni a másik tornyait
3. Megpróbálsz bejutni a másik bázisába, hogy ott megsemmisíts egy gigantikus kristályt, ezzel megnyerve a játékot
Ez mindeddig oké, de az ellenfél hősei felélednek miután megölted őket, a tornyok legalább annyira valószínű, hogy téged ölnek meg, mint hogy te őket és az ellenfél kristálya magától gyógyul! Csendben agyalok: minek is vágtam bele ebbe?
2. nap – Kérlek, ne ölj meg!
Az első pár játék a számítógép ellen nem volt egyszerű, és még egy kupac haver skype-os segítsége mellett is sikerült folyamatosan elhaláloznom. A kezdő már ott problémákba ütközik hogy merre induljon. Ugyanis a játékban játszó öt hősnek mind megvan a saját szerepe a pályán, ami már akkor eldől, amikor kiválasztod a hőst. Amit én nem tudok, az az, hogy hogy tudja mindenki megjegyezni a 150 különböző hős közül melyik a sebző, melyik a segítő, melyik a dzsungelezős és a robbantós, különös tekintettel arra, hogy egy hős akár több különböző szerepre is alkalmas lehet, ha más rúnákat és képességeket társítasz hozzá – asszem...
És még csak akkor jön a neheze! A haverom azt mondta ez a kékhajú csaj az obszcénül nagy rakétavetővel jó lesz nekem, mert sokat sebez. Na jó, szóval én próbálok rafkós lenni, menni neki, beleütni ebbe, abba, de valahogy mindig az a vége, hogy hárman rám ugranak a semmiből, lefognak, elkábítanak és különböző eszközökkel agyonvernek. Ez lehet az oka annak, hogy a játék végére általában csak ordítanak rám skype-on, hogy maradjak a torony alatt, és ne menjek rá senkire és ne menjenek egyedül sehova. Vagy ahogy ők mondják: ne feedelj! (fontos szakszó) Ha ilyen számítógép ellen játszani, azt hiszem sose fogok igazi emberek ellen.
4. nap – Sörrel minden könnyebb
Negyedszerre futunk neki az esti programnak. A legnagyobb felfedezésem eddig, hogy a tanácsokkal ellentétben, igenis jobban megy a játék, ha megiszok közben egy sört. Már kezdem megérteni, hogy a játék lényege nem is feltétlenül az, hogy ledöntsd az ellenség tornyait: a cél ennél sokkal komplexebb. A legfontosabb igazából az, hogy kicsi szörnyecskéket kell lelőni, de csak akkor adnak aranyat, ha te viszed be a legutolsó ütést. Az aranyat arra használod, hogy megvegyed azokat a tárgyakat amiket a többiek ordítanak rád. A szótár valahogy így működik: „Mi a mókust csinálsz, még nincsen csizmád? Vegyél már egy bánatos csizmát, hogy Pikachu rázna meg” = „Azt tanácsolom neked, hogy a következő tárgy amit veszel, a csizma legyen.”
Ha már meg vannak ezek a tárgyak, azok rengeteget segítenek abban, hogy
1. Még több szörnyecskét lőj le
2. Még több aranyat kapj
3. Még több tárgyat vegyél
4. A többiek ne öljenek meg – annyira...
5. nap – Játsz úgy, mintha fájna
Minden este másokkal megyünk neki a pusztításnak, és arra kell rájönnöm, mentoraim között is jelentős különbségek vannak. Van aki nagyon lelkes, és megdícsér ha végre jól használok egy képsséget, van aki annyira beleéli magát hogy hadvezéri utasításokat ordít az egész csapatnak. Van aki csendesen megbújik is másra hagyja az oktatást miközben észveszejtő öldöklő akcióba kezd, hogy az én kisebb nagyobb hiányosságaim ellenére is megnyerjük a meccset. A legjobb tanácsot azonban Anyádtól kaptam (ja, nem, nem a tiédtől, hanem a srácnak ez a játékosneve). Állítólag a profi játékosok úgy játszanak, hogy igazi érzelemeket társítanak a karakterükkel történő dolgokhoz. És valóban, miután megpróbáltam úgy játszani, mintha tényleg félnék a haláltól, rájövök miért nem kell a csapat élén csapatni és lőni mindenkit széjjel, hanem esetleg kicsit finomabban, bokorból megbújva vagy a toronya alól ki kikacsintgatva is lehet ugyanúgy killeket szerezni, és esetleg még én se halok meg.
Első hét összegezve
Úgy érzem ilyen rövid idő alatt is rengeteget fejlődtem. Lehet, hogy még mindig nem tudom ki melyik ösvényen játszik ha nem mondják meg, de már magamtól tudom melyik tárgyakat kell megvennem, milyen képességekre kell raknom és a szörnyecskéket is le tudom ütni. Ha az utlimat jókor játszom ki és sikerül néhány számítógép által irányított hőst lemészárolnom a haverok újongani kezdenek skypeon. Eddig minden zsír, de rettegek a gondolattól: vajon hogyan fogok szerepelni élő emberek ellen? Lesz merszem kipróbálni egy másik hőst? Mire megyek a skypos útmutatás nélkül, és fogok-e valaha pusholni egy lane-t? Ezekre még nem tudok válaszolni, de hamarosan újra jelentkezem!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
