Április 6.
Munka szerencsére akad most bőven. Nem, mintha nem tudnék mit kezdeni a szabad időmmel, de így legalább pénzt is keresek.
Már csak a nagyszüleimért aggódom, minden más enyhült. A velük való kapcsolatom túllépett azon, hogy csak hallgassam telefonon keresztül, milyen nehéz most nekik is. Persze, tudom: "csak otthon kéne maradniuk a seggükön, mi olyan nehéz ebben?"
Nos, a bezártság magában sem könnyen legyőzhető. A barátaim panaszkodnak, hogy az ő nagyszüleik milyen felelőtlenül járkálnak a városban. Több helyen vásárolnak, mert csak itt lehet venni azt a virslit, csak ott lehet venni azt a kenyeret, csak amott kapható az a kávé, úgyhogy "muszáj" elmenni mindenhova. Meg is kapják a megrovást az unokáktól.
Szerintem mindkét fél érveiben van reláció: kiépített szervezetek vannak már, akik időt, energiát fektetnek abba, hogy időseknek bevárásoljanak. Minek mászkálnak el akkor mégis otthonról? A másik oldalról pedig: az öregeknek általában a bevásárlás a napi mozgás. Az egészségügyi séta. És persze a kiút, a pár percnyi távolság a bezártságtól. Kell egy kis szabadság. Volt, aki azt mondta, inkább elkapja a vírust és meghal, minthogy bezárva legyen. Ez így nem élet, neki úgysincs már sok hátra, inkább éli úgy a maradék idejét, ahogy szeretné.
Nagymamám kimenne a temetőbe papám sírjához. Gyalog nagyon messze van, vezetni már nem tud, a biciklizés is veszélyes lehet. Taxizni, tömegközlekedni pedig nem mer -még a végén elkap valamit, gyenge az immunrendszere. Egyedül él, így még csak az sem megoldás, hogy a közös háztartásban levőkkel kiautózik a temetőbe. Elképzelni nem tudom, milyen érzés lehet ez most neki. Helyette a szüleim vásárolnak, de még a napi sétára is fél kimenni. Fél, mert tudja, milyen véleménnyel vannak a fiatalabbak a felelőtlen nyudíjasokról és ő még csak véletlenül sem akar felelőtlennek tűnni.
Ezekben a kérdésekben nehéz jó megoldást találni. Talán nincs is jó megoldás.
