Kezdjük az ominózus művel, hogy valami jól megírt is legyen a cikkben!
Nem nekem köszöntek
Jobb ezeket az apró lelki sérüléseket nyíltan beismerni, mint eldugni, besöpörni az emlékek szekrénye alá, ahol aztán rothadni kezd s az ember nem tudja, mitől rosszkedvű és ingerlékeny egész nap.
Megyek az utcán, véletlenül valami kellemes képzet következtében tűrhető a lelkiállapotom, nem is vagyok én olyan utolsó ember, gondolom magamban, mégis csak vagyok valaki a társadalomban, esetleg akad olyan ember is, aki tisztel, sőt, ami sokkal fontosabb, szeretnek is, lám, ez a szembejövő úr milyen szeretettől és becsüléstől sugárzó szemekkel kapja le előttem a kalapját, milyen kedves, nyíltarcú, becsületes ember, hirtelenjében nem jut eszembe, honnan ismerem, no de mindegy, fő, hogy ő ismer engem - s ár túláradó barátsággal kapom le én is a kalapom, még mosolygok is abba a kedves, jóságos és tiszteletteljes arcába, hajlandó volnék akár megállni és elbeszélgetni egy kicsit, ha neki ez örömet okoz, van egy ilyen féloldali mozdulatom is - de mi ez?
A köszöntő úr elmegy mellettem, most látom, nem is az én szemembe nézett, még lent van a kalapja és a hátam mögött jön egy idegen úr, valami hivatalnokféle, az is megbiccentette a kalapját és leereszkedően fogadja a köszöntést, ami neki szólt, nem nekem - és a köszöntő úr alázatosan bólogat neki és még ott az arcán az előbbi hülye, ellenszenves vigyor.
De egy utálatos fráter.
Most mit tehetek?
A kalapom már levettem, ezt valahogy el kell kenni, ezt a mozdulatot - lopva nézek körül, nem tud az ördög ilyenkor valami ismerőst idehozni, akire ráalkalmazhatnám? De hisz én különben is le akartam venni a kalapom, a fejemet szellőztetem, mit bámulnak? Igenis szellőztetem, látják nem is teszem vissza a fejemre és különben is, itt a kalap bélésében meg akartam nézni ezt a cédulát, azért vettem le.
És még istenes, ha egyedül vagyok.
De ha kettesben vagyunk és ilyenkor esik a blamázs? Ilyenkor legjobb visszafordulni és erővel megismerkedni a másnak köszöntővel, esetleg kölcsönt ajánlani fel, hogy hallgasson és tegyen úgy, mintha nekem köszönt volna.
1955
Nekem köszöntek
Ennek az élethelyzetnek láttam a minap pont az ellenkezőjét, ami kiválóan példázza, hogy milyenek vagyunk mi és hogyan reagálunk a leghétköznapibb helyzetekre. Általában dühvel, felháborodással. A bolt előtt dohányoztam, természetesen a megfelelő távolságra a bejárattól, amikor egy hölgy lépett a zebrára. Elindult a maga komótos tempójában, de mielőtt átért volna, az elől álló autó rádudált. Nem hosszan és türelmetlenül, csak úgy „odaduddantott”. A hölgy arca dühbe torzult és már fordultából rikácsolni szeretett volna, a kocsi sofőrjével. Sajnos nem adhatta ki magából a feszültséget, mert az autóban egy barátnője ült, aki kedvesen, mosolyogva integetett neki. Erre a hölgy levette a gyerekijesztgető maszkot és visszaintegetett.
Miért érdekes a történet? Csak azért, mert a legtöbb esetben így reagálunk. Ha valaki válla véletlenül nekünk jön a metrón, a villamoson, vagy a kocsmában, egyből a befeszít, odafordul módszert alkalmazzuk. Persze erre lehet azt mondani, hogy 10-ből 9-szer tahó az, aki fennakadt rajtunk, ezért nekünk is az egyetlen lehetőségünk, hogy tahók legyünk, de ha meggondoljuk ez egy elég rossz alapelv.
Az autóduda nem feltétlenül azért van, hogy a másik hibáztathasson téged, vagy megijesszen. Csupán arra való, hogy egy helyzetben, ahol kénytelenek vagytok közösen létezni, felhívja valamire a figyelmedet, amit te esetleg nem vettél észre.Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
