Évezredek óta, talán már az emberiség legkorábbi időszakától kezdve, az ember tudatosan és rengeteg okból próbálja megváltoztatni az anatómiai felépítését. Legyen az valamilyen praktikus, vagy csupán annak vélt célból, a szépség eléréséért, vallási okokból, esetleg egész egyszerűen a helyi tradíciókat követve, számtalan különböző módon, sokszor az extremitás határait felülről súrolva változtattak magukon emberek sokféle csoportjai.
Valóban furcsának tűnhet és elsőre sokan visszataszítónak tarthatják ezeket a szokásokat, mégis ha jobban belegondolunk, nem is áll ez olyan messze azoktól a plasztikai és egyéb beavatkozásoktól, amiket mára már teljesen elfogadottnak tartunk.
Egy indiai törzs törzs női tagjainak például kötelező volt az úgynevezett
orrdugó
viselése. Sokban hasonlít a mostani piercingekhez, csak éppen teljesen más volt a rendeltetése. Egy időben úgy tartották, hogy az Apatani törzsben éltek a leggyönyörűbb nők, így rengeteg támadás érte őket az ellenséges törzsektől, akik folyamatosan nőket akartak rabolni tőlük. Ezeket az orr korongokat azért vezették be, hogy szándékosan elcsúfítsák a fiatal lányokat, hogy azoknak ne kelljen állandóan attól félniük, hogy egy későbbi támadás során célponttá válnak. Ez lassan hagyománnyá vált, mostanra azonban már eltűnőben van, olyannyira, hogy az 1970 után születettek közül már senki sem viseli a korongokat.
A mursi törzsekben élő emberekről talán már mindenki látott képet. Ők azok, akik a tányérajkaikról váltak ismertté. Amikor a lányok elérték a 15-16 éves kort, alsó ajkukat bemetszették és egy ideig egy fadarabbal tágították és nyújtották a rést, majd amikor elég széles lett, már be tudták illeszteni a tányért is. Mára több helyen már csak a turisták miatt hordják őket.
A mianmari Kayan törzs nőtagjai egészen gyermekkoruktól kötelesek hordani a gyűrűket. Először ötöt tesznek a nyakukba, majd évente növelik a gyűrűk számát. Súlyuk egyre lejjebb nyomja a kulcscsontot, így kelti a hosszabb nyak illúzióját.
A lábelkötés hagyománya Észak-Kínában alakult ki a 10. században. Főleg a leggazdagabb rétegekben volt bevett szokás, mivel ezen családokban a nőknek nem kellett dolgozniuk a megélhetésért. A szörnyű kínokkal járó folyamat a lányok 4-5 éves korában kezdődött és akár tíz évig is tarthatott. A szoros kötéstől lábfejük teljesen deformálódott, így a nők sokszor egyáltalán nem, vagy csak alig tudtak járni. Ezt a tipegő járást sokkal elegánsabbnak, kecsesebbnek tartották.
Új-Guinea szigetén él egy törzs, amelyben egészen más felfogás alakult ki a hozzátartozók elvesztéséről. A halottról való megemlékezésen a hozzátartozók ujjait csonkították meg, ezzel fejezve ki az halott elvesztésével járó fájdalmat. Talán már nem is meglepő, hogy ez a szörnyű rituálé is főleg a nőket érintette.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
