Két hónapja vagyok egy kiskutya büszke tulajdonosa és ez a büszkeség most még jobban kiül az arcomra, hiszen végre lehet sétáltatni odakünn! Ezért most nem arról fogok írni, hogy milyen jó kutya, nem arról, hogy hogyan kell nevelni, arról még én is inkább olvasok, meg hagyom, hogy szegény sodródjon az ösztöneimmel. Nem is arról, hogy hogyan lehet a mindennapokba beilleszteni a plusz feladatokat.
Egy egészen másfajta dologra lettem figyelmes:
Képtelen vagyok úgy sétálni, akár 10 métert is, hogy valaki meg ne szólítana. Nem, sajnos nem a csajozz kutyával és gyerekkel témát fogom boncolgatni, bár egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt nem csak a forgatókönyvírók találták ki. Borzasztóan tetszik, hogy mindenki kedves, mosolygós és - amit különösen tudok értékelni - tisztelettudó. Volt néhány meglehetősen jó beszélgetésem ennek kapcsán, ami után sokkal jobb kedvvel folytattam az utamat.
Ami zavar, illetve meglep, mint új tapasztalat, azt azok az emberek váltják ki belőlem, akik nem beszélgetni akarnak, hanem beszélni. És bizony nem fél percet. Megdöbbentő, bár ezt eddig is tudtam, de most egészen új hullámban tört rám a felismert felismerés, hogy az emberek mennyire igénylik, hogy beszélhessenek valakihez. Sajnos a pszichológus drága és olyan barátokat se könnyű találni, akik meghallgatnak anélkül, hogy egyből rá akarnának licitálni a sztoridra.
Így jobb híján maradnak azok a kasztok, amikből most az egyiknek akarva-akaratlanul én is a tagja lettem. A kutyatartók kasztja. Ebbe beletartozik mindenki, akinek van, volt, lesz kutyája, de még azok is, akik találkoztak már kutyával. Elég tág a halmaz... Ezeknek egy különösen csodás válfaja az, aki jobb híján éppen veled próbálja megosztani a gondolatait az utcán, hivatkozva a kutyára, aki tökéletes ok, hogy megszólítson és egy simi, meg egy jajj de szép után elkezdhessen a saját kutyájáról beszélni.
Ne értse félre senki
Kedvelem a jó sztorikat. Fogalmazhatunk úgy is, hogy kedvelnem kell a jó sztorikat. Ezekkel a történetekkel viszont az a baj, hogy olyanok, mint a pénztárcában lévő babafotók. Baromi érdekesek, annak akit érint. Nekem az csak egy gyerek, olyan, mint a többi. Aranyos, persze. Nyálbuborékot fúj, nahát. Az első két képnek még tudok is örülni. De a harmincadik sajnos már csak nehezen csal mosolyt az arcomra. Ez benne a legszebb amúgy. Bárki, aki csak úgy az időjárásról cseveg veled, észrevenné, hogy untat. Hümmögsz ásítozol és félpercenként megkérdezed, hogy menni kéne, nem?
De, aki a személyes dolgairól beszél, amik bármilyen módon megváltoztatták az életét, azoknak elhomályosul a tekintete és leállítani őket lehetetlen. Legyen az kutya, cica, gyerek, vagy egy új kocsi. Kit mi fog meg. Nem bántásból mondom, nekem is kőkeményen oda kell figyelnem, hogy a negyvenedik kutyás kép, ahol bebújt a mosatlan közé, már ne kerüljön bemutatásra, mert nekem egy szép emlék, a barátaimnak meg egy lehetőség, hogy megmutassák végtelen türelmüket. Köszi.
A kulcsszó talán a barát. Tőlük meghallgatod, mert jobb esetben ők is meghallgatnak téged. Sajnos az utca emberével már nem vagyunk ennyire elfogadóak. Ismétlem, egy aranyos a kutya, vagy egy megsimogathatom, vagy egy milyen fajta, nem zavar. De az elmúlt napokban kaptam néhány olyan történetet, amik nélkül iszonyat jól el tudtam volna lenni:
Nekem is volt, de már nincs
A hölgy elmondta, hogy szép a kutyám, majd miután ezzel az erős beszélgetésindítóval megnyitottuk egymás felé a szívünket, kifejtette, hogy neki is volt, de nem csak kutyák vannak, hanem gonosz emberek is. Majd jelentőségteljesen rám nézett, hogy lássa, értjük egymást, majd távozott. Hát ez mi akart lenni?
Nekem kettő van!
A fiatalember kezdetben roppant kedves volt a kávézóban, még vizet is hozott a kutyusnak. Őt a víz hozta olyan közelségbe hozzánk, hogy érezte, eljött az idő. Így szerencsére megtudhattuk tőle, hogy neki nem egy kutyája van, nem ám! Kettő van. Képzeljétek kezdetben nem bírták egymást, de mit ad Isten, most már igen. Őrületes.
Nekem is kell ilyen!
Ez ugyan nem történet, de közben eszembe jutott, ugyanis ez a mondat, amivel végképp nem tudok mit kezdeni. Ezt közli veled, majd merően bámul rád, hogy akkor te ezt most oldjad meg. Neki kell. Fel lettél szólítva. Mit lehet erre mondani? Én azt mondom ilyenkor, hogy hmmm, hmmm. Ezt úgy általában szeretik.
Ismétlem a probléma egyetemes. Amíg le nem állítanak minket, szinte mindannyian tudunk egy nekünk kedves témáról ódákat zengeni. Nincs is ezzel baj. A baj akkor van, amikor az embert nem veszik körül olyanok, akik legalább néha lecsapolnak egy kicsit ebből a felgyülemlett gondolatanyagból. Ilyenkor fordulunk jobb híján az idegenekhez az utcán, akik aztán megdöbbennek azon, amit már eddig is tudtak: Az emberek hihetetlenül igénylik, hogy beszélhessenek.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
