Hirdetés
Hirdetés

Ki ez a „lány”?

Ma van a Transznemű Láthatóság Nemzetközi Napja.
Hirdetés

Sok mindent hallunk, olvasunk, vagy látunk a médiában az LMBT közösségről, de ezen közösség, vagy ha úgy tetszik kisebbség transznemű, vagy interszexuális tagjait még az átlagnál is nagyobb kirekesztés, megvetés éri, akár a saját közösségükön belül is. Sokan gondolhatják, hogy ez csak hóbort, vagy ahogy ezt ma Magyarországon diagnosztizálják, egyfajta elmebaj. Pedig ez ennél jóval bonyolultabb. Sok fogalom sem egyértelmű az emberek számára, ezek közül az egyik legfontosabb talán a transzvesztita és a transzszexuális közötti óriási különbség. Transzvesztita az, aki alkalomszerűen, általában szórakoztatás vagy performansz céljából nőnek öltözik, a női jegyeket túlzón hangsúlyozva. A hétköznapokban viszont nem nőként él, nincs diszharmóniában testével, amibe született. De ki a transznemű? Mit él meg nap, mint nap egy olyan ember, aki nem jó testbe született, akit börtönbe zárt a genetika hibája, vagy aki csak nem érzi magát sem ide-, sem odatartozónak?

Laverne Cox, az Orange is The New Black sorozat sztárja, napjaink egyik legsikeresebb transznője.
Laverne Cox, az Orange is The New Black sorozat sztárja, napjaink egyik legsikeresebb transznője.
web

A kalitka

Hosszú időbe, pontosabban évekbe telt, mire realizálódott bennem, hogy mi is a helyzet velem. Majdnem 28 évbe. Egy kicsit korán születtem, hisz amikor az ember az identitását keresi, vagy próbálja megtalálni a helyét a világban, abban a világban, ahol egyértelműen nő és férfi leosztás van, akkor még nem volt ennyire mindennapi az internet, nem zajlott éppen genderforradalom, vagy mi. Olyan tinédzser voltam, aki tudomásul vette akkor, hogy a genetika által kapott nemben kell leélni az életét, és meghatározott korlátok között lehet mozogni. Egy kicsi, vagy nem is olyan kicsi feminin attitűd belefér, persze csak ha vállalod a nap, mint nap a hangosan zúgó buzizást. Mindenhol, bármilyen helyzetben. Persze, már akkor tudtam, hogy kik és mik a transzvesztiták, akik elkápráztató ruhákban és sminkben szórakoztatják a közönséget egy-egy éjszaka, de valahogy az nem én voltam. Én nem a nőnek öltözött pasi akartam lenni, az legalább annyira nem én vagyok, mint amikor az anyakönyvezett nevemen kell bemutatkoznom. Ordít minden porcikám, egy amolyan kis halál a mai napig amikor kiejtem a számon. Merthogy olykor elkerülhetetlen.

Szóval eltelt majdnem 28 év, amiben igyekszik az ember teljes vállszélességgel kiállni önmagáért. Nem akarom magam piedesztálra emelni, de azért ez egy átlag méretű városban, mint ahol én élek, nem egy leányálom. Nyílt utcán arcon köpés, verbális és fizikai támadások sora. Mindezt úgy, hogy te magad is tudod, hogy nem is igazán ez vagy te, nem a nőies meleg vagy, valami más. De mi? Fiúnak túl nőies, lánynak túl fiús. Mind jól tudjuk, az élet egyik játéka a tartozni valahová nevű kihívás. Mert mindannyian tartozni akarunk valahova. Férfinak lenni, nőnek lenni, szőkének lenni, heterónak vagy éppen melegnek lenni, hívőnek vagy éppen ateistának lenni. Csak legyen egy közösség ahová beállhatunk, mert tartozni egy csoporthoz jó dolog. Tudni, hogy nem vagyunk egyedül, még jobb dolog.

Mindenki látott már csapdába esett madarat, ahogy csapkod, vergődik ide-oda. Mert megrekedt valahol. Rémült és kétségbeesett. Tanácstalan és egyedül van. Ha már feladta és nem verdes a szárnyával, mert elfogadta, hogy ez a sorsa, a ketrec, a kalitka ahova bezárva él, akkor nem látsz mást a szemében, mint keserűséget, bánatot, fájdalmat, feladást. De ez a kis madár is szabadon repdes ágról ágra a lelkében, az álmaiban. Mert azt, amik igazán vagyunk, ott legbelül, mélyen, azt soha nem tudják elvenni tőlünk, sőt mi magunk sem tudjuk elnyomni, mert ez ellen nem lehet tenni, utat talál magának és felszínre tör, ha csak pillanatokra, ha csak az álmainkban, de meghazudtolni önmagunkat nem tudjuk. Én ismerem jól ezt a ketrecet, vagy hívhatjuk börtönnek is, nekem is van egy ilyen. A saját testem.

Aydian Dowling ez első transzférfi, aki a Men's Health magazin címlapján szerepelt.
Aydian Dowling ez első transzférfi, aki a Men's Health magazin címlapján szerepelt.
web

Élet a kalitkában

Annyiszor felteszem magamnak a kérdést, miért? Miért pont én? És ez a kérdés leginkább akkor a legfájóbb, amikor valahol meglátom a tükörképem. Egyszerre imádom és gyűlölöm a tükröket. Szinte csak hiányosságokat mutat. Persze a milliónyi pillanat közül van olykor egy-kettő, amikor meglátom az igazi énem, és sokszor segít láttatni az utat, honnan indultam, hol tartok a külsőm és a lelkem egyensúlyba hozásának pokoli nehéz útján. Pillanatokra felszínre tör az, ami valójában én vagyok, aztán mint ahogy egy szikra kialszik, úgy marad a valóság. A gnóm, groteszk, korcs külső. Igen sajnos legtöbbször ezek a jelzők jutnak eszembe, amikor megpillantom magam egy tükröződő felületen. Nem értem, mit és kit látok. Iszonyú lelki munkába kerül nem könnyek közt ébredni, nem magamba fordulni, és még nagyobb erő olykor kilépni az emberek közé. Vajon ők is azt látják amit én? Vajon ma észre veszik, hogy porszem került a gépezetbe és nem minden az, aminek látszik? Vagy csak én akarom elhitetni magammal, hogy legyen erőm túlélni a mindennapokat, hogy nem mindig látszik a valóság? Ez a fajta bizonytalanság aztán szépen átkúszik, mint egy erős, elszakíthatatlan inda az élet minden területére. Szép lassan gúzsba köt, és nem enged. Bezár. Folyamatos harc ez. Ha a külsőm nem olyan, ami elég jó lehet magamnak, akkor vajon én elég jó lehetek bárkinek? Elég jó lehetek barátnak, munkaerőnek, szeretőnek, szerelemnek, családtagnak?

Nap, mint nap megvívom ezt a harcot, amiben szinte soha nem győzök, csak beletörődni tudok. Az élet nem a négy fal között zajlik és nem hagyhatom, hogy a börtönöm szociális életemre is kihasson. Emberek közé kell menni. Ez a második legnagyobb kihívás, amivel naponta szembe kell nézni. Tudom, tudom ma már a társadalmi normák által ránk nehezedő nyomás miatt sokan, sajnos egyre többen érzik kihívásnak ezt. Elvárják az emberektől, hogy mindig legyen tökéletes a külsejük, hogy legyenek divatosak, fittek, szépek, egészségesek. A társadalmi prés, ami alatt mind élünk. Az emberek alapvetően nem gonoszok, csak félnek attól, ami eltér a megszokottól. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy nem megismerni próbáljuk, hanem kirekesztjük, aki más, mint az átlag. Nem is gondolnak bele szerintem, hogy ezzel milyen kárt okozhatnak. Persze ők nem tudják, milyen úgy utcára lépni, hogy nem tudod van-e elég erő benned, hogy elviseld ha éppen beszólnak. Én tudom. Meg lehet ezt tanulni valamilyen szinten kezelni, elengedni a füled mellett, amikor ordítva mocskos buziznak, vagy épp azt, hogy jobb néha átmenni az utca másik oldalára elkerülve az esetleges konfliktust, vagy akár fizikai bántalmazás esélyét. Sajnos én nem minden nap vagyok ennyire erős, vannak rossz napjaim, van amikor lelkileg nem vagyok jól. De kivel nincs ilyen? Ezeken a napokon egy átlagosnak nevezhető köcsögözés is olyan mélypontra taszíthat, hogy napokba telik kikecmeregni belőle. Mert nekik nem vagyok más, csak egy köcsög, csak egy valami amiről nem tudják eldönteni, hogy mi.

Boy George, a 80-as évek popikonka, az egyik legismertebb androgün művész.
Boy George, a 80-as évek popikonka, az egyik legismertebb androgün művész.
web
A börtön egyik cellája a magány

Ha most valaki megkérdezné, hogy boldog vagyok-e, azt felelném, nem vagyok boldogtalan. Lehet élni ebben a börtönben, amit kaptam, nem kértem, és nem magam választottam. Ha megadatna a lehetőség, hogy ott valahol a legelején, amikor a fogantatáskor becsúszott a „hiba”, másképp dönthessek, akkor sem tenném. Ezzel az attitűddel járó dolgokkal meg lehet tanulni együtt élni. Talán az ezzel járó magány, az ami a legnehezebb. Mert igen, a kirekesztés az el nem fogadás, az kéz a kézben jár a magánnyal. Az évek alatt az ember kénytelen megtanulni ezzel az identitással járó szabályokat. Ezek a szabályok amolyan védő falak. Nehezebben talál az ember barátokat, vagy mondjuk párt magának. Tudom, hogy én azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy odalépjek valakihez, aki szimpatikus, hogy beszélgetést kezdeményezzek semmilyen helyzetben és semmilyen céllal, mert nem tudhatom, hogy elég nyitott-e a másik fél a személyemre. Megtanultam várni, hogy a másik fél kezdeményezzen. Nehéz dolog ez, de el kell fogadni, hogy a többség a kellően nyitott emberekre is nyomást gyakorol, hogy befolyása van felettük. Aki egy olyannal szeretne barátkozni, mint én, annak állnia kell a többségtől érkező értetlenkedő kérdéseket, mit akarsz te ettől, ez csak egy buzi? Mi van Te is buzi vagy, hogy szóba állsz vele? Sorolhatnám hosszan. Az meg van, hogy én nem tudok elmenni egy férfi barátommal egy kávézóba egyet beszélgetni, mert az emberek egyből megbélyegzik őt is. Nem mindenki tud egy ilyen barátságot felvállalni, nem is kell mindenkinek, de sajnos ez rendesen meghatározza a létesíthető barátságok számát, pontosabban szépen leredukálja.

És eddig csak egy barátságról beszéltem, nem partner kapcsolatról. A melegeknek mi túl nőiesek vagyunk, a heteróknak nem elég nőiesek, így általában marad az a kevés, akiket én érdeklődő heteróknak nevezek csak. De itt elsősorban szexuális kíváncsiságról beszélünk, ami nem terjed ennél tovább. Néha pillanatokra megtörténik a csoda. Jobb napomon, jó pillanatban azért volt példa arra, hogy megpróbált közeledni egy-egy szimpatikus fiatalember. Kevés megsemmisítőbb és megalázóbb pillanat van az életben, mint amikor egy ilyen szituációban a fairplay alapján az első öt mondatban közlöm, mi is vagyok én. Magam dobom el a felragyogó reményt. Nem tehetek mást. Tiszta fejjel végiggondolva, alapvető igényeket félresöpörve kell megtanulni a magánnyal együtt élni. Ez a legnagyobb nehézség, ez megy ma is a legnehezebb.

Nagyjából ilyen az én sors által rám osztott kalitkám. Hogy mi is vagyok én? Travi, transz, shemale, nőnek öltözött férfi, androgün, meleg, hetero? Mind és egyik sem. Ember vagyok.

Jómagam, a fenti sorok írója. Interszexuális, transzexuális, androgün, ki éppen minek lát, sokaknak csak a Zizi.
Jómagam, a fenti sorok írója. Interszexuális, transzexuális, androgün, ki éppen minek lát, sokaknak csak a Zizi.
SzZ
Hirdetés

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!