Gondolom nem vagyok vele egyedül, akinek ilyen, és ehhez hasonló képek ugranak be, amikor valaki száját elhagyja a busz szó. Ingázni nem a legkellemesebb dolog, főleg úgy, hogy azok a buszok számítanak fiatalnak, amik velem, egy egyetemista diákkal, egyidősek. Aztán hol működik a fűtés, hol nem, a klímáról már ne is beszéljünk.
A Survivor egyik epizódjában is elmenne egy egyórás út a nyári hőségben, úgy hogy a legtöbb ablakot már az múlt évezred óta nem lehet kinyitni. Ha meg esik az eső, akkor örülj, ha nem feletted ázik be a busz, merthogy ilyen is létezik. Pont ma reggel utaztam egy olyan buszon, aminek az ablakában, a két üveglap között, egy kis akvárium jött létre. Egész menő kis hullámokat csinált a busz, ahogyan rázkódott, kíváncsi vagyok mire fog kiszáradni.
De hogy is indul a napom?
Ott kezdődik, hogy az ébresztő vinnyogására ébredek, többnyire még napkelte előtt. Magamban átkozom a nem bejárósokat, akik majdnem két órával később kelhetnek, mint én. Frusztrációmat növeli, hogy köztem és az iskola között autóval maximum harminc perc az út, de busszal, a legkedvezőbb esetekben is, ötven perc a menetidő. Miért nem járok akkor vonattal? Mert az állomástól harminc percre lakom gyalog, és annyival korábban már kínzás lenne felkelni.
Sokszor még így is annak érzem, de össze kell szedni magadat, és ott kell hagyni az ágyadat, pont akkor, amikor megtaláltad a legkényelmesebb fekvőhelyzetet. Majd alszol a buszon, nem baj, ha az egyik kanyarban a melletted ülő csontos vállát fejeled le, a másikban meg az ablakot. Vagy nem lesz helyed és kapaszkodhatsz, hogy az élesebb kanyarokban ne ülj bele valaki ölébe, de valaki még állva is tud aludni a buszon, anélkül hogy pofára esne. Állj félre Vasember, ők az igazi hősök!
Ülőhely mizéria
Miután reggel összekészülődök, kisétálok a megállóba, és már távolról látom, hogy aznap lesz-e ülőhelyem, vagy sem. A legdurvábbak a hétfők és a péntekek, amikor az összes kolis, és az ő harminc kilós csomagjaik, feltolakodnak a buszra. Mivel a raktér redvás, ezért maguk mellé teszik a bőröndjeiket, amiknek nagyobb a tekintélye, mint az embereknek. De nem ám kis kézipoggyásszal utaznak, hanem akkora kofferrel, hogy egy kisebb család is elférne benne, és még arra is maradna helyük, hogy rágcsálnivalót csomagoljanak az útra. Persze a többi embernek ezért nem marad ülőhelye, ők eldörmögnek egy pár szitokszót, amit a legtöbben úgysem hallanak, mert bömböltetik a zenét a füleseiken keresztül.
Szóval, miután eldőlt hogy lesz-e helyem, vagy sem, eldönthetem, hogy mit akarok csinálni. Legtöbbször olvasni szoktam a buszon, amit állva csinálni egy művészet. Ha van álló utasok számára kialakított hely, akkor ott simán ki tudom támasztani magam úgy, hogy még a magyar kátyúk legdurvábbika sem tud kimozdítani az egyensúlyomból. Ha meg nincs, akkor le kell tennem az olvasásról, mert még két üres kézzel is elég talpon maradni a székek közötti szűk folyosón.
Ha sikerül szabad helyet találnom, vagy ha már ül ott valaki, de megengedi hogy mellé üljek, akkor nyert ügyem van. Borzasztóan unalmas lenne ugyanaz a buszút a többszázadik alkalommal, ha nem lenne velem az e-könyv olvasóm. A könyvekben az a legjobb, hogy mindig új a sztori, és nem érzem úgy, hogy az a napi másfél-két óra a semmibe veszne.
Régebben próbálkoztam sorozatokat is nézni a telefonomon, viszont azok olyan gyorsan leszívták az aksit, hogy a visszaúton már nem tudtam semmit sem csinálni. Ráadásul nem mindig értem egy rész végére, aztán utána meg egész nap az járt a fejemben, hogy vajon hogy fog végződni az epizód. Könyveknél kicsit jobb a helyzet, mert vannak fejezetek, és ha ott sikerül letennem a könyvet, akkor nem fog egész nap az történeten kattogni az agyam.
Na szóval, utazunk.
Ha szerencsém van csendes az utazóközönség, ha nem, akkor meg olyan hangerővel beszélgetnek, hogy még azzal sem tudom kivédeni őket, ha zenét hallgatok. Néha elgondolkodom, hogy mégis hány decibellel társalognak, ha képesek túlkiabálni a busz nem túl diszkréten üvöltő motorját, ÉS a zenét amit hallgatok. Külön adottság kell ehhez is.
Az út innentől egyhangú, az emberek kommunikálnak, én olvasok, a buszsofőr szidja a közlekedésben résztvevőket, hozzáteszem 90 százalékban jogosan, és mindannyian várjuk, hogy megérkezzünk. Kik csendesebben, kik hangosabban, kik nyíltan nyávogva, hogy úristenmilyenmesszavagyunkmégfájaseggem. Út közben persze megállunk a kis falukban, ahol még nagyobb lesz a tömegnyomor, és mire megérkezünk, már a mélyen vallásos Juli néni is elereszt egy jól megfontolt bazdmeget.
Aztán beérkezünk a városba, és 200 méterenként megkezdődik a leszállás. Elég komikus látvány, ahogy a szegény, az ajtóhoz legközelebb álló embereknek minden megállóban le kell szállniuk, majd visszafutniuk a buszra, mielőtt a buszsofőr rájuk zárja az ajtót. Tapasztalatból mondom, hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem áll meg az ajtó, ha akadályba ütközik.
Olyat is láttam már, amikor egy tömegritkításra felesküdött Ikarus ajtaja valakinek a nyakára zárult. Az illetőt a tűzoltók bontották ki az ajtóból, és utána a mentők vitték tovább. Azóta sem tudom lerázni magamról a paranoiás érzést, hogy rám csukódik az ajtó amikor felszállok egy buszra.
Ha a tömegközlekedést sikerült túlélnünk, akkor végre leszállhatunk
A buszpálya jellegzetes aromája fogad minket, és a reggeli tömeg, amin élmény átverekednie magát az embernek. Télen, amikor beérek, szinte mindig koromsötét ég, és a közvilágítás narancssárgás fénye fogad. És persze a Metropolt osztogató diákok, akik akkor is a kezedbe nyomják az újságot, ha te nem akarod, mert az neked kell, csak te még nem tudsz róla! Tény, hogy a sudoku a hátoldalon jó időtöltés, amíg arra várok, hogy kezdődjenek az óráim. Az biztos, még az apokalipszis utolsó óráiban is azt fogjuk látni, hogy a sarkon a zöld esőköpenyes diákmunkások osztogatják az újságot.
Végül, két és fél órával azután hogy reggel felkeltem, beérek az iskolába, ahol természetesen én vagyok az első. Megint szidom a csoporttársakat, akik valamikor akkor kelhetnek, amikor én éppen kiszenvedem magam a több réteg ruhából, hiszen a bejárósoknak duplán kell számolni a hideggel is. Legalább van időm megcsinálni a házit az órák előtt.
Buszozni szar, buszozni jó, buszozni életforma.
Rossz, mert hajnali kelésekkel, a többi utazóval és még megannyi dologgal kell megküzdeni már korán reggel, és mert hetente átlagosan hét és fél órám megy el rá. Viszont jó is abban az értelembe, hogy a buszozás rákényszerít arra, hogy egy kicsit lelassítsak a hétköznapok során. Van időm elgondolkodni dolgokon, megtervezni a napjaimat, és így az olvasásra is sokkal több időt fordítok, mint máskor tenném. Az meg már csak egy plusz, hogy reggelente én vagyok a legfrissebb az egyetemen, mert annyival korábban beérek minden alkalommal, hogy van időm lenyomni egy jó erős feketét.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
