Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Az ügyintézés hangulata olyan, mint western filmek kocsmáiba lépni

Az ember azt hinné, hogy összehozza a népet, ha ugyanott kell, hasonló problémákkal sorba állniuk. Ehelyett úgy nézünk az újonnan érkezőre, mint azokban a legendás jelenetekben…
Hirdetés
Hirdetés

Miután a legtöbb dolgot már nálunk is lehet online intézni, eljutott egy olyan pontra az ügyintézés, hogy, akinek személyesen kell bemennie valahova - akár posta, akár telefonszolgáltató, akár okmányiroda, vagy egyéb intézkedős placcra - annak biztos valami elmaradása van, biztos annyira a szakadék szélén áll, hogy már személyesen kell könyörögnie, hogy ne kötelezzék még egy lépésre.

Persze ez hülyeség. De akkor is így van. Ha meggondolod, kevesen érzik jól magukat ezeken a helyeken, így vagy olyan dolguk van, amit nem lehet neten, telefonon intézni, vagy tényleg kicsit elmaradtak fizetésügyileg, vagy máshogy és személyes jelenlétre van szükség, hogy ne dőljön rájuk a tartozáshalom.

Az biztos, hogy ide nem szórakozni jár az ember
Az biztos, hogy ide nem szórakozni jár az ember

Miután minden gyarló, földi emberrel megesik, hogy csúszik ezekkel a dolgokkal, nem szokás kívülállóként tekinteni arra, aki tüzet oltani siet, ügyintézés álnév alatt. Mégis azt tapasztalom, hogy amikor belépek ezekre a helyekre, mindenki elcsendesül és merően bámul. Pont, mint a western filmekben és itt jegyezném meg, hogy hiányolom a lengőajtókat, akkor lenne tökéletes az illúzió.

Gondolj bele: Szivarral a szádban, pisztollyal az oldaladon belököd az okmányiroda ajtaját és csengőcsizmás léptekkel, magabiztosan haladsz oda, ahova eredetileg indultál. Ugyanis ehhez az illúzióhoz elengedhetetlen lenne, hogy dohányozhass, kell a füst effect, illetve, hogy a személyid kikérése és kézhez kapása között, odalökjenek neked egy whiskyt.

Így könnyebb lenne várakozni
Így könnyebb lenne várakozni

Van két kaszt, akik a minimumát és a maximumát képezik a bámulásnak. Az ügyintézők tesznek rád, nyilván amíg sorra nem kerülsz. Egész nap ki-be mászkálnak az emberek, se ideje se kedve nincs fennakadni azon, hogy te beléptél. Viszont van egy csapat, akik szinte neheztelően néznek. Ez pedig a várakozók csapata.

Végignézik, ahogy sorszámot húzol, merően nézik, hogy te hányas vagy. Soha nem értettem. Nem az a lényege a sorszámnak, hogy ha később érkeztem és ugyanazt akarom intézni, mint ő akkor ne kerülhessek be elé? Ha ez a lényeg, akkor nem tökmindegy hányas vagyok? Jó eséllyel már az autójában fogja szidni a rendszert, mire én sorra kerülök. Mindegyis. Szóval belököd az ajtót, betoppansz és elindulsz...

De itt nem enged még el a szemük

Végigkísérnek, amíg találsz egy széket, vagy sarkot, ahol kicsit megpihenhetsz és ettől a ponttól számítva kb 10 másodperc és egy perc közé tehető, hogy elforduljanak tőled, folytatva telefonjuk nyomkodását, a folyosó szemrevételezését, vagy a beszélgetést azzal a szerencsétlennel aki felajánlotta, hogy elkíséri őket. Ekkor már nem figyelnek rád. Beolvadtál. Közéjük tartozol. Te is elkezded a fent említett tevékenységek valamelyikét, hogy jobban szaladjon az idő. Esetleg a kapott fecnit hajtogatod és nagyon laposan, mogorván nézel a legközelebb belépő idegenre…

Remek hangulat uralkodik ezekben a várótermekben
Remek hangulat uralkodik ezekben a várótermekben

Van egyébként még két pont, ahol felkelted a többiek érdeklődését. Meg kell jegyezni, hogy ezek már nem azok a többiek, csak a viselkedésük hasonló. Ők azok, akik később érkeztek, mint te, szóval kénytelenek végignézni, ahogy szólítanak téged. Ők már nem is próbálják leplezni a rosszallásukat. Te, aki még nem intéztél semmit, de boldog vagy, hogy esélyt adnak elkezdeni, te vagy minden rossz megtestesítője. Te előbb jöttél. Miattad kell várni. Te semmirekellő, akinek annyira nincs dolga a világban, hogy előbb tudtál jönni. Hiszen tudott volna ő is, csak mégse! Az élet kegyetlen.

Szóval elintézed a kis dolgodat és az intézés sikerességétől függően vagy boldog, vagy kissé levert, amikor végeztél. Kifelé menet még páran rád pillantanak, ilyenkor megtanulod, hogy tényleg érezni lehet, ha egy tekintet a tarkódba fúródik. Csoda hát, hogy kilépve az utcára nagy levegőt veszünk, mintha percek óta víz alatt lennénk?

Hirdetés

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés