Jártam már Bécsben párszor, de eddig csak a múzeumlátogató turista szemével nézhettem a várost. Most viszont lehetőségem nyílt egy ott élő barátom, aki joggal mondható lassan helyinek, szemével látni. Most ne térjünk ki arra, hogy az összes, Billa előtt ücsörgő hajlékony magyar volt, se arra, hogy a cigiautomata (amiből párat hozzánk is telepíthetnének) nem hajlandó elfogadni a magyar igazolványt, illetve bankkártyát. Mindenhol vannak ilyen apró zavaró dolgok, amin nincs értelme nyafogni, mert elrontja az élményt.
Elsősorban helyi kocsmák felfedezése volt a program, de sikerült beiktatnunk egy kiállítást is, hogy mégis adjunk a művelődésnek. Az under the skin elnevezésű tárlat remek volt, kicsit a Bodies kollekcióra emlékeztetett. A műanyagból gyönyörűen megformált izmok, csontok és erek meglehetősen hihetőre sikerültek. Gondolom, ez volt cél. Gyorsan megszabadultunk hát a kezdeti borzongástól, és aprólékos figyelemmel követtük végig, hogy mi is zajlik egy emberen belül.
Itt meg kell említenem, hogy idehaza is voltam pár kiállításon, de azzal a kedvességgel és közvetlenséggel, amit itt tapasztaltam, nem nagyon találkoztam eddig. Amikor megkérdeztem, hogy lehet-e fényképeket készíteni, a jegyárus hölgy nagy szomorúságomra közölte, hogy nem, majd egyből hozzátette, hogy ha szeretnék képeket, csak írjam fel az e-mail címem egy lapra, alá pedig a vitrin számát, amiről fotót szeretnék, és már küldi is. Amint megjönnek (ha el tudja olvasni az írásomat), természetesen azonnal teszem fel az oldalra. És itt szembesül az ember ezekkel az apró különbségekkel. Egy kedves gesztus, egy jó kiállítás és persze a remek társaság, egyből vissza tudja adni az emberiségbe vetett hitemet.
A kocsmákban sincs ez másképp. Amúgy is nagy élmény dohányosként beülni egy ilyen helyre, és elmerengeni azon, egy jó cigi és egy Guinness társaságában, hogy nálunk is lehetett ilyet valamikor. Nem mondom, egy-egy helyen megkérik az árát, és ilyenkor jön jól a kinti haver. Még az első kerületben is tudja, hol lehet olcsón, jó söröket kapni. Az élet pedig zajlik. Az egyik kocsmában a pultnál egy texasi srác ül, a városban pedig minden sarkon hangulatos kiülős helyek várnak. Biztosan állíthatom, hogy ha ebben a forgatagban elkap a gépszíj, akkor már csak másnap morgolódsz azon, hogy nincs pénzed mirelit pizzára. A helyi skót kocsmában kényelmes kanapéból hallgathatod a Dropkick Murphyst, pont olyan hangerőn, hogy beszélgetni is lehessen.
Első este egy jó hideg sör mellé szendvicset is kértünk. Ugyanolyan volt, mint itthon, azzal a különbséggel, hogy nem éreztem úgy magam, mintha rajtam akarna spórolni a hely. Nem egy gépsonka volt belecseszve a szendvicsbe, hanem három gyönyörű szelet füstölt sonka, isteni sajttal. Semmi extra, csak jó alapanyagok, amikkel nem fukarkodnak. Nekem ennyi elég is a boldogsághoz.
Ahogy azt drága barátom is mondta, négy nap alatt nem lehet bevenni Bécset, szóval, amint lehet, már megyünk is vissza. Amúgy nem látok hatalmas eltérést Budapest és Bécs között. Egyszerűen csak karban van tartva minden, az emberek figyelnek egymásra, és mindenki nyugodt, mert egy élhető városban lakik, ahol még valahogy a pisicsík is elegánsabban folyik végig a járdán, mint idehaza.
