Mióta az eszemet tudom szeretem a zenét. De az elmúlt években történt trendváltozások az alternatív zene berkeiben, az életkorom, néhány kósza gondolat, a könnyűzene korlátai és mindezen elemek furcsa összjátéka teljesen kiábrándított az egészből. De mi a probléma?
A zenerajongás mint szociális verseny
Néhány áttekintő gondolattal kezdeném. Az előző század közepe felé elég komoly elméleti problémaként tűnt fel, hogy mit lehet kezdeni a művészettel egy alapvetően tömegtermelésre berendezkedett társadalomban. Nem arról van szó, hogy ez feltétlenül minőségromláshoz vezetne, illetve szeretném azokat (amúgy alternatív zenerajongói körökben népszerű) ostoba elméleteket elkerülni, amik ezért a sok birka embert hibáztatják.
A kulcsprobléma a következő: hogy viszonyuljon a befogadó a művészeti alkotáshoz, amikor az a környezet amiben hozzáférhet merőben más, mint az előtte több ezer évig fennálló modell. (magyarul: ÉN állok a kép előtt és nézem, ülök a hangverseny-teremben és NEKEM játszanak) Itt valami olyasmiről van szó, hogy a sokszorosíthatóság megfosztotta a művészetet a legnagyobb epiljétől: attól, hogy egyszeri. (akit ez jobban érdekel, itt artikuláltabban olvashat róla.)
