Nyolcadikos koromban, vagyis 4 éve írtam meg a központi írásbeli vizsgát. Már akkor is túl maximalista voltam, megoldottam az összes előző évi feladatsort, ezerrel gyakoroltam, majd eljött az írásbeli napja. Nem voltam annyira beszarva, hiszen úgy voltam vele, hogy lesznek ennél keményebb megmérettetések, például a szóbeliktől akkor eléggé tartottam. Az írásbeli után otthon megnéztem a megoldásokat és elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán behívnak-e szóbelizni.
Egy világ dőlt össze bennem, hiszen olyan hibákat is vétettem, amiket nem szabadott volna, például egy egyszerű mértékegységváltásnál, vagy egy igaz-hamis állításnál, ahol a feladat mellett levezettem a jó megoldásomat, majd bekarikáztam a rosszat… Anya vigasztalásképp elvitt sütizni, de az egész sütit beterítette a könnyem. Hétfőn bementem a suliba, mindenki jó magas pontszámot becsült magának, hát azt hittem, elásom magam.
Aztán megjöttek az eredmények. 73 pontot értem el és valami hihetetlen boldog voltam, főleg, hogy utána behívtak szóbelizni, ami szintén jól sikerült és végül felvettek a hőn áhított gimnáziumba.
De ez az 5 hónap egy 13-14 éves számára hatalmas stressz. Ha nem is az egész felvételi eljárást nézzük, hanem csak a központit, már az is hatalmas nyomás egy gyerek számára. Van 45 perced 10 feladatra, ami azt jelenti, hogy átlagosan 4,5 percet szánhatsz egyre, ami nagyon kevés! 45 perc nem adja vissza egy tanuló valódi tudását egy tantárgyból. A másik, hogy a vizsga egységes, vagyis ha valakinek nem úgy sikerül, sajnos nem lesz esélye személyesen, a szóbelin megmutatni, hogy ő valójában milyen.
Engem anno azzal a gondolattal nyugtattak, hogy ha nekem nehéz volt, akkor biztosan mindenkinek nehéz volt, vagyis tuti mindenki veszített pontot és nem lesz tele az ország 80-90 pontos eredményekkel. A statisztikák is erről árulkodnak, például a tavalyi matematika írásbelik átlageredményei nem érték el a 25 pontot (50%) és még sosem volt 80% feletti (40 pont) átlageredmény. Kérdem én, miért kell tanulók tömegeitől elvenni a sikerélmény érzését?
Szóval ezekkel a gondolatokkal kíváncsiságból nekiugrottam az idei feladatsornak. A magyar szerintem nagyon könnyű volt (a feladatokban 2 hibát vétettem), a fogalmazás témája (pro és kontra érvelés a közösségi oldalakkal kapcsolatban) pedig nagyon el lett találva, aktuális és lehet róla épkézláb módon érvelni. Tetszik, hogy több „hétköznapi” feladat volt benne, például a közmondások felismerése és a gesztusok párosítása.
A matek ezzel szemben nagyon nehéz volt. Itt állok érettségi előtt és azon gondolkozom, hogy mennyire normális 36 pontot elérni és nem mellesleg a tény, hogy kicsúsztam a 45 perces időkorlátból, riasztó. Teljesen megértem a nyolcadikosok kétségbeesését. „Matekul” gondolkodni a gimiben tanultam meg és szerintem, ha ezekkel a feladatokkal 4 évvel ezelőtt szembesültem volna, talán csak becsuktam volna a füzetkét és kisétáltam volna a teremből.
Rengeteg véleményt lehet olvasni a neten a feladatsorokról. Több helyen diákok tömegei jöttek ki sírva a tantermekből, és mindenhol felvetődik a kérdés, hogy vajon hány fehér golyó volt a dobozban.
Akik szintén így tennének, ne tegyék. Nem a központi fogja meghatározni a karriereteket, életeteket. A pontszámoktól nem lesztek sem többek, sem kevesebbek. Rengeteg megmérettetés vár még rátok az életben és ez a vizsga nem adja vissza a képességeiteket, tehetségeteket. Túlestetek rajta és örüljetek annak, hogy vége!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
