Bármilyen ócska munkáról legyen szó, abban minden barátom egyetért, hogy az első saját fizetés elköltése, az érzés, hogy azért a pénzért én dolgoztam meg, és senkinek nincs köze hozzá, hogy mire költöm, felbecsülhetetlen.
Nehéz rászánni magunkat, hogy komolyan nekiálljunk melót keresni, de akár szülői nyomásra, akár azért, mert már elegünk van belőle, hogy mindent apa meg anya fizet, előbb-utóbb hozzálátunk.
Jönnek a hirdetések, az ismerősök és a kocsmázások, amik kicsit megnyugtatják az embert. Nem baj, ha nem lesz munkám, úgyis elindítunk egy vállalkozást, és jönnek a milliók már a hétvégén. Elvégre nem vagyok az a típus, aki reggeltől estig képes húzni az igát. Aztán a pár hétnyi félgőzös kutatás és tervezgetés után belátom, hogy senki sem „az a típus”. Nem jókedvéből csinálja, egyszerűen kell a pénz.
Ekkor már tényleg aggódik az ember, és bár nagyon nem akar, elkezd az árufeltöltő és mekis melók felé nézegetni, hiszen esély sincs rá, hogy az érdeklődési körében vagy a tanulmányaihoz kapcsolódóan (legjobb, ha a kettő fedi egymást) találjon munkát.
Az ilyen átmeneti munkák közben azt érezheti az ember, hogy ez nem igazság, és a sors direkt ellene van. Pedig ezt a keresgélést és a szar munkanapok utáni rossz szájízt mindenki megtapasztalja. Meg az érzést, hogy hiába melózol érte, a pénzed semmit se ér.
Kocsmai pohárszedő „karrierem” azután ért véget, amikor rájöttem, hogy ezek a helyek csak akkor szórakoztatóak, ha vendég vagyok. Szerdai nappal kezdtem, hogy beleszokjak, mert olyankor nincsenek sokan. Sajnos, pont aznap foglalta le a helyet egy százhúsz fős társaság. Minden elismerésem azoké, akik ezt suli mellett akár évekig csinálják. A fiatalok pánikszerű munkakeresését semmi nem mutatja jobban, mint amikor ezen a helyen egy nagyon kedves, enyhén részeg lány akarta kivenni a kezemből a felmosót, mivel állítása szerint „neki is kell munka”. Majd miután nem adtam, elmagyarázta, hogy sokkal jobb lenne, ha mosolyogva mosnám fel a kiömlött sört, mert „azt úgy is lehet ám”. Eközben nagymamásan megcsippentette az arcomat, nyilván, hogy jobban megvilágítsa a mondanivalója értelmét.
Később egy nyáron át tetőfedőként dolgoztam, ami kemény dolog, de szerencsére remek csapatban voltam, akik mindenben segítettek, és pár hét után már szívesen mentem reggelente dolgozni. Csak azt nem fogadták el, ha valaki lóg, ami teljesen érthető. Amúgy azon a nyáron messze én voltam a legbarnább az ismerőseim közül, hiába Horvátország meg Tunézia, a tetőn bagózást semmi nem üti.
Az önéletrajzírásnak is megvannak a maga trükkjei, és ahogy édesapám szokta mondani, „nincs olyan, amihez nem értünk. Ha kérdezik, rávágod, hogy persze, aztán megoldod valahogy.”
Aztán az ember lassan megtalálja azt a munkát, amit semmiképp se akar élete végéig csinálni, de arra jó, hogy egy kicsit támogassa magát anyagilag, ezzel levéve némi terhet a szülei és persze a saját válláról is. És ha ez megvan, jöhetnek a jobbnál jobb sztorik, amikor egymással versengtek a barátaiddal, hogy kinek van hülyébb főnöke és rosszabb állása. De miközben panaszkodtok, legalább a saját fizetésetekből kéritek ki a következő rövidet.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
