Idén tavasszal én is beálltam a vizsgázók hosszú soraiba, igaz én nem az érettségi miatt rágtam tövig a körmeimet, hanem a viharfelhőként a fejem fölött vitorlázó államvizsga miatt. Mint kiderült, nem kellett volna idegronccsá izgulnom a fejemet, ez is meglett, és a tanárok sem sütögettek meg nyárson senkit. Túlságosan...
Végzős egyetemistaként már rég lemondtam az alvásról, de az utolsó félév még így is ütött. Nagyjából három-négy órákat aludtam hétköznaponként, a hétvégén meg kidőltem, mint egy fa. De legalább szereztem egy csomó havert, például a kávét és az energiaitalt. Ők mindig ott voltak, amikor kellett egy kis löket. És valahogy mindig találtam otthon egy kis csokit, amikor úgy éreztem, hogy kész, vége, nyugdíjba vonulok.
Amikor háborúba vonulsz a tanulnivaló ellen
Ellenséget viszont annál többet szereztem a szakdolgozat és a tételek formájában. Az elmúlt hónapokban annyit nyomtattam, mint talán még életemben soha. Mondhat bárki bármit, az egyetem akkor sem egy zöld és környezettudatos intézmény. Azóta is halmokban állnak nálam a papírok, amiket nem tudok hova tenni, mert megteltek a fiókjaim.
Végül csak elkészült határidőre a szakdolgozat, el is fogadták, és plagizálással sem gyanúsított meg senki, szóval az első akadályt simán vettem. Azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyok, aztán kézbe kaptam a tétellistát. Addig úgy gondoltam, hogy biztos megvan minden témakör, minden tételt tök gyorsan kidolgozok, és mehet a felkészülés. Hát, nem így volt.
Szó szerint ki sem látszottam a könyvek közül
Második otthonomnak befogadtam a könyvtárat, vagyis ő fogadott be engem, és hazahordtam az összes olyan könyvet, amiben legalább egy mondatnyi segítséget találtam. Persze a könyvek egyre csak gyűltek; először a macskám tudott elbújni a nagy halmaz mögött, aztán már én is.
A polcok tetejére felstócolt kupacok miatt pedig olyan veszélyes területnek számított a szobám, hogy a család többi tagja nem is mert bejönni. De lehet, hogy csak én ijesztettem el őket, hiszen csomós hajjal, kialvatlan, karikás szemekkel motyogtam mindenféle latin és ógörög megnevezést. Tényleg úgy nézhettem ki, mint akit megszállt egy démon.
Persze a tételek tanulása közben mindenféle internetes tippet és trükköt bevetettem, csak hogy a legnehezebb dolgokból is megragadjon valami. Még most is narancssárga a bőröm itt-ott a kiemelőtől, és még mindig színes lapokra írt jegyzetek bújnak elő az ágy alól. Erre is van magyarázat, a tanulás közben a macskám berágott rám, mert nem vele foglalkoztam, úgyhogy bosszúból elcsórt néhány papírt, meg tollat.
Ahogy közeledett a nagy nap, én is egyre szétszórtabb lettem; először a konyhában jelentek meg az ottfelejtett papírok, aztán a nappaliban is átvették a hatalmat, végül a fürdő bevételével rögzítették teljhatalmukat. Anyám pedig egyre idegesebben szedegette őket össze. A háborúnak halálos áldozatai is voltak; egy toll kivérezte az összes tintáját, egy barátja pedig eltűnt a nagy fejtelenségben. Őt már valószínűleg sosem fogjuk megtalálni.
Az utolsó napon már csak arra koncentráltam, hogy ne hányjak
Végül csak eljött a vizsga napja, bármennyire is ódzkodtam tőle. Rázott a hideg, amikor felvettem az öltönyöm, és még reggelizni sem tudtam az idegtől. Az odaúton még kétszer végigfutottam a tételsort, amit őszintén szólva nem értem hogy csináltam. Reggel fél hétkor még nem üzemelt az agyam, és az út sem olyan hosszú, hogy kétszer végigfussam a tételeket, de a kétségbeesett emberek tényleg képesek csodákra.
Mivel sikerült elnéznem az időpontot, egy órával előbb érkeztem meg az egyetemre. Nem volt jó ötlet, amúgy is ideges volt, úgyhogy csak azon kattogott az agyam, hogy tuti, hogy kihúzom azt a tételt, amit a legkevésbé sem tudok. Aztán megérkeztek a tanárok is, mindenkinek görcsbe ugrott a gyomra, és megkezdődött a vizsga.
A záróvizsga sokkal gyorsabban zajlott, mint az érettségi. Először a szakdogámat kellett megvédenem, ami könnyen ment; én írtam az egészet, tudtam is róla beszélni. Amikor kisétáltam a teremből, teljesen megkönnyebbültem. Két kemény percig tartott ez az érzés, aztán eszembe jutott, hogy a tételeknél még ugyanúgy elhasalhatok, le is fagyott a mosoly a számról.
A következő másfél óra még az addiginál is nagyobb parázással telt, amin nem segített, hogy közben jöttek a horrorhírek azoktól, akinek nem ment annyira jól a védés. Aztán behívtak, hogy feleljek egyet a tételekből. Kihúztam a lapot, és remegő kézzel fordítottam meg. Amikor megláttam a számot akkorát fújtam, hogy mindenki körbenézett, hogy merről jön Thomas a gőzmozdony. Én viszont örültem, olyan tételt sikerült kihúznom, amit tudtam.
Szabad vagyok!
A szerencsém itt nem fogyott még ki, a tételkidolgozásra is volt elég időm, és mindent el tudtam mondani úgy, ahogy én szerettem volna. Azért ott is paráztam rendesen, úgy leizzadtam, hogy a teremből kifelé már lötyögött rajtam a nadrág, de ahogy ledobtam magam a folyosón az egyik székbe, elöntött a megnyugvás. Kész, vége, nem buktam meg. Sőt, baromi jóra sikerült! Mindenre számítottam, csak erre nem.
Végül jött a kötelező ünneplés a csoporttársakkal egy pizza mellett. Megkönnyebbülten adtuk ki magunkból a feszkót, és beígértünk majd még egy csapatást, hiszen senki sem bukott meg. Viszont akkor csak annyira volt energiánk, hogy fáradtan nyammogjunk egy-egy pizzaszeleten. Hazafelé a kedvenc sorozataimmal pihentem ki a megpróbáltatást, és hónapok óta először még arra is volt időm, hogy rendesen kialudjam magam. Tiszta luxus.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
