Félve vágtam bele az albérletkeresésbe, bár ez leginkább az áraknak volt köszönhető. Azt hittem, én leszek az a szerencsés, aki talál egy lakást megfizethető áron, csak arra nem voltam felkészülve, ami ott fogadott.
A városon túl, de még nem a faluban
Már az is furcsa volt, hogy nem kaptunk pontos címet, csak annyit, hogy a transzformátor állomással szemben. Ugyan generációkra visszamenőleg vasutas családból származom, egész addig fogalmam sem volt, mi az a transzformátor állomás.
Ez persze kellemetlenségekhez vezetett, mert parkolóhelyet egyszer is nehéz találni, nemhogy háromszor. De mivel az ingatlanügynököt ennyiszer kellett felhívnom mert nem tudtuk mi hol merre, így kénytelenek voltunk forgolódni. A harmadik alkalomnál már kezdtem ideges lenni, amikor kibökte a hölgy, hogy a szántóföld után van, majd kegyelemdöfésként hisztérikus hangon megkérdezte, hogy ugye nem gyalog megyünk? Nem mintha volna ott járda - utólag kiderült, hogy még buszmegálló sincs.
Innen már biztos volt, hogy inkább másik után nézünk, de ha már várnak minket, akkor megnéztük. A házban még volt néhány lakás. A tenyérnyi penészfoltokkal tarkított lépcsőházba egy udvarból lehetett belépni, ahol a gaz már egészen benőtt egy elborult kerti törpét. Itt már láttam magam előtt, ahogy szegény bábut a fejszés sorozatgyilkos rúgta fel valamikor dühében.
Új rovarfaj a megyében
Az ingatlanosok után barátnőm lépett be a lakásba, amikor átfutott a lába alatt egy lény. Valami pók-csótány hibrid volt, ami nagyjából akkora volt, mint a nagylábujjam. Utólag is vállon veregetem magam, hogy nem szaladtam el sikítva.
A bogárka a falról nézte végig, ahogy még egyet belerúgtak a helyzetbe azzal, hogy közölték, havi egyszer a tulaj a fél szobában alszik, mert jön bérleti díjat szedni.
Ezek után undorodva kullogtunk el a házból - illetve én rohantam, mert hát ott volt az a szörnyeteg - és jót nevettünk a helyzeten. Bár a rovar látványa azóta is kísért, és csak reménykedni tudunk, hogy találunk másik lakást.
