Körülbelül fél évig éltem Pomázon a keresztszüleimnél, amikor elkezdtem Budapesten az egyetemet. Ebben a fél évben majdnem minden nap végigsétáltam a HÉV-megállóhoz vezető úton, ahol valami különös ború lepte el az ott található üzletek tulajdonosait.
Ahogy leszálltam az elővárosi vonatról, rögtön a megállóval szemben állt a Szomi Hami nevű büfé. Mindig elképzeltem, ahogy a fáradt olajszagban forgatja szerencsétlen hamburgerhúsokat az életunt konyhás.
- Sültkrumplit kér hozzá?
- Á, nekem már teljesen mindegy. Amúgy sem érzek már ízeket, csak a keserűséget.
- Azért egy kis kecsapot nyomjon rá, hátha.
- Ez maradt nekünk. A hátha.
Aztán ahogy sétáltam tovább hazafelé, mindig egy autószerviz mellett vitt az út. Ez volt a Bús Szerviz. Egyébként, nem csoda, hogy bús, hiszen ide eleve olyan autókat hoznak, amik elromlottak, az meg ugye egy szomorú dolog. Én se vigyorogva vinném az autóm szerelőhöz.
Reméljük, azért hamarosan jobb kedvre derülnek a pomáziak. Sokat kell sétálni, jó könyveket olvasni, sok időt tölteni a szeretteinkkel, és nem mindig csak lerobbant autók és kiszáradt sültkrumplik felett búslakodni. Én pedig ezzel a dallal kívánok mielőbbi jobb kedvre derülést egykori szomszédaimnak!
