Az elmúlt évek során gyakran mentem vissza a régi sulimba, néha tanárok miatt, máskor csak a hely hangulata miatt, megint máskor inni egy jó kávét.
Őszintén, nem hiszem, hogy annak idején különösebben élveztem volna a felvételit, bár így utólag évről évre kedvesebb az emlék. Ugyanakkor változtatni kell, fejlődni, különben semmi nem vonzza majd a tehetséges, alkotni vágyó ifjakat. Az évek során, ittasan vagy csak fáradtan kitaláltunk pár ötletet, amik első hallásra, látásra óriási baromságok, mégis talán kicsit színesebbé tehetnék a felvételit, mindeközben pedig a diákok esetleg jobban szórakoznának, mintha papírból kéne padot hajtogatniuk.
A kedvenc párna átalakítása
Szerintem a legtöbbünknek volt kedvenc világítós kispárnája, ami még mindig megvan valahol a padláson, esetleg olyanoknál, akik nem érzik kínosnak, hogy egyszer gyerekek voltak, valahol a szobájukban. Nekem is volt egy kedvenc darabom, amúgy máig nem szeretek vaksötétben aludni. Igaz, azóta lecseréltem egy lávalámpára, mert hát ugye mégis…
De a párna megvan, és nemrég találtuk meg egy másik nagyon érdekes felhasználási módját. Jelesül azt, hogy a mobiltelefon fényével baromi jól lehet rá rajzolni. Az érdekessége az elképzelésnek abban áll, hogy a felületen, amire dolgozunk, már van egy kép, amit évekig néztünk, és most lehetőség nyílik rá, hogy alakítsunk rajta, hogy valami más legyen a végeredmény. A rajzok elég gyorsan eltűnnek, ezért a mobillal, ami itt rajzeszközként funkcionál, egyből kéne lőni róla egy fotót, majd amint eltűnt, jöhet a következő ötlet.
A főzővíz mint vászon
Az alap elképzelés ugyanaz, mint az előbb. Ebben az esetben vizet forralunk, hogy csináljunk némi spagettit. Amikor a víz már gyöngyözik, a lábos aljára, akár a fakanállal, akár egy szál spagettivel (legjobb, ha mindkettőt használjuk, így választhatunk vonalvastagságot) tudunk rajzolni a bubik közé.
Ez sem tartós dolog, szóval itt is használjuk a mobilunkat a mű megörökítésére. Az ötlet egyik poénja az, hogy nem érhetünk hozzá a forró láboshoz, így az alkotás közben nem tesszük le a kezünket a „papírra”. A másik szépsége abban áll, hogy a végeredmény szempontjából fordítva kell gondolkozni, ugyanis az elsőnek meghúzott vonalak halványulnak el legjobban a végére. Így először a finom, halvány részekkel kell kezdeni, majd hagyni, hogy a felület „dolgozzon”. A felvételi végén pedig, akinek maradt ideje főzni is, megvendégelheti a tanárokat, pár plusz pont reményében.
Mindkét elképzeléshez tempósan kell dolgozni, és pár vonalból összehozni valamit. Valamint kimozdítanak a papír és ceruza világból, rámutatva, hogy az eszköz és a felület megválasztásának tényleg csak a képzelet szabhat határt.
