A TikTokot pillanatok alatt leuralta Maria Jankovszkaja és Szvetlana Csertyiscseva közös dala, a Sigma boy. A dalt Szvetlana apja, Mihail Csertyiscsev írta, és 2024 októberében adták ki. Elég fülbemászóra sikerült, megtalálható benne minden olyan zenei motívum, ami miatt ott marad az ember agyában. Az ugyanakkor más kérdés, hogy a szöveg azért némileg problémás. Már csak azért is, mert Maria 12 éves, Szvetlana pedig csak 11. Ilyen fiatalon pedig nem feltétlenül szerencsés, ha párkapcsolati és szexuális töltetű dolgokat erőltetünk rájuk. Ráadásul, itt valami kissé kényszeres birtoklási vágy is bekúszik a fű, a csokiszelet és a cukorkák alatt.
A Sigma boy és az előadó duó egy jelenség, amely nem idegen a popkultúrától, és akármennyire káros is, évtizedek óta jelen van valami hasonló, anélkül, hogy ebbe korábban akkora problémát láttak volna. Elég csak Vladimir Nabokov Lolita című regényére gondolni, amely két filmadaptációt is megélt. Az 1962-es változatban Sue Lyon 16 éves volt, míg az 1997-es változatban Dominique Swaint 15 évesen választották a szerepre.
De énekes vonalon még külföldre sem kell menni, hogy hasonlót találjunk. Szandi még 12 éves se volt, amikor megnyerte a Mini Tini popénekes-pályázatot. Az első albuma, a Kicsi lány szintén bővelkedett olyan feldolgozásokban, amelyek hasonlóan túlszexualizált szövegvilággal rendelkeztek. Britney Spears is csak 16 éves volt, amikor szerződött a Jive Recordsszal, és hát az ő dalszövegei sem épp a szűzies gyermekkorról szólnak, és hogy ide csak egy példát hozzunk: „Hit me, baby, one more time”, amibe szintén elég sok mindent bele lehet gondolni.
Térjünk vissza Európába, mert Britney sikerei azonnal remake-ekért kiáltottak, és a franciáknak volt is válaszuk. Ők nem aprózták el, Nabokov regényét énekeltették meg egy 15 éves kislánnyal, aki már a klipben is izzadtan táncolva kelleti magát, és arról beszél, hogy mindenki az ő nevét mondja, mindenki rá vágyik, mert ő Lo, Lola, vagy Lolita, valójában pedig Alizée.
A történetet pedig zárjuk Oroszországban, akkor már stílszerűen a Blues 16+ című számmal, amely az egyik legnépszerűbb és világviszonylatban is ismert orosz rockbanda, a Би-2 (Bi-2) 2015-ös dala. A szöveg annyira nem kirívó, sokkal inkább a tinik nehézségeiről, a gyerekek kihasználásáról szól, léptékekkel líraibb, mint a fenti művek összesen. A hivatalos videóklippel együtt azonban elég szépen bemutatja azt az eltorzult világot, amelyben a fenti jelenség időről időre tiszteletét teszi.
Összességében tehát nem a jelenség kiindulópontjával van a baj, hanem azzal, hogy ez az egész, gyerekeket kizsákmányoló kultúra képtelen kiveszni a világból, mert mindig van egy Walter Joseph Jackson, hogy létrehozzon egy újabb The Jackson 5-ot, és valamilyen oknál fogva jó ötletnek tartja, hogy kiárulja az utódai gyermekkorát némi profit reményében. A lányokkal pedig könnyebb mindezt megtenni, mert sokkal egyszerűbb őket egyfajta szexuális tárgyként bemutatni, csak smink, meg egy prostis ruhatár kell hozzá (miniszoknya, top és valami legyilkolt plüssállatokból készült kabát, esetleg egy platformcipő).
Nem mellesleg pedig a dal ellenzői között is elég nagy káosz uralkodik, mert akinek ezzel az a legnagyobb gondja, hogy a „Sigma boy” patriarchális és oroszbarát üzenetet hordoz (ez is benne van, mert ez az orosz kultúra alapja és amúgy is mit várunk orosz előadóktól?), az szintén nem értette meg, hogy mi a valódi probléma. A fogyasztói társadalom globálisan beteg, és egy-egy helyi tünetre fókuszálhatunk, de ahogy jelen írásunkból látszik, mindenhol felütötte már a fejét ez a rendszerhiba, amely még csak tüneti kezelést sem kapott soha.
Pedig már a Lolita (a regény és a filmek) is tematizálta a problémát, ám úgy tűnik, kellő társadalmi morál vagy gazdasági érdek nem társult hozzá, így végül az egész történet a feledésbe merült. Ha meg előkerül, akkor sem a gyerekek mentális egészsége a lényeg, hanem az, hogy valami hatalmi érdekhez kössék. Az viszont alapvető tény, hogy nem minden orosz háborúpárti, nem minden orosz Putyin-hívő és szavazó, ahogy egy nép vezetője sem egyenlő a népével.
