Az ember alapvető természetéhez hozzá tartozik a birtoklás, mint attitűd. Birtokolni akarunk mindent, mert az egónk, mint olyan ezt megköveteli tőlünk. Birtoklunk tárgyakat, birtoklunk emberi kapcsolatokat, pénzt, házat, kocsit, barátokat, szerelmet, családot. Valahogy úgy alakult ez, hogy ettől érezzük magunkat jól, értékesnek, többnek, minél több dologról tudjunk, hogy a miénk. De mi van akkor, ha valamit elveszítünk ezek közül? Hogyan lépünk tovább? Hogyan engedjünk el? Hogyan birkózik meg ezzel az egónk?
Legkönnyebben feldolgozható veszteség a tárgyi veszteség, hiszen ezeket tudjunk pótolni. Lehet venni új telefont, új kocsit, új ruhát, de az emberi kapcsolatok elvesztése nem ilyen könnyen vagy egyáltalán nem pótolhatók. Túllépni sem ilyen egyszerű. Amikor az ember elveszít egy hozzátartozót, egy szerelmet, vagy barátokat az érzelmileg padlóra tudja tenni az embert. Itt kell megtalálni a megfelelő utat az elengedéshez. Mert mást nem tudunk tenni, csak elengedni. De az elengedésig is el kell jutni.
Amikor az egónkat ilyen csapás éri, hogy egy számunkra fontos dologtól kell megválnia, akkor első körben jön az értetlenség, az önhibáztatás, a harag, és a sértődöttség. Ezen a négy fázison át is kell esni, ezeket az érzéseket meg kell élni, hogy aztán el jussunk a végső ponthoz, amikor el tudjunk engedni azt amivel kevesebbek lettünk, legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról. Az értetlenség az első, ami lebénít minket. Szinte fojtogató érzés, amikor nem értjük mi miért történik. Aztán amikor nem kapunk továbbra sem számunkra megfelelő választ a miértekre, akkor nyilván önmagunkba kezdjük el keresni a hibát, önmagunkat okoljuk, bármilyen legyen is veszteség formája. Az önhibáztatást egy idő után felváltja a harag és a sértődöttség, külön-külön vagy együtt keveredve ez a két életünket sokszor megmérgező és befolyásoló érzés. Ez a négy lépés közül a kritikus pont, hiszen teljes mértékben felemészthet minket. Lássuk be sértődött állapotban nem vagyunk fogékonyak még a tovább lépésre sem, ahogy semmilyen más pozitív behatásra és mint jól tudjuk a harag az élet legrosszabb tanácsadója, soha semmilyen jó nem született még haragból e világon.
Ha túl jutottunk ezeken a fázisokon, és készen állunk az elengedésre, akkor jöhet a gyász. Meg kell gyászolni minden fajta emberi kapcsolat elvesztését, elmúlását. Ennél talán semmi sem fontosabb. Meg kell tisztelnünk az elmúlt kapcsolatot és elsősorban a saját érzéseinket azzal, hogy megadjunk a kellő tiszteletet az emlékeknek, és az érzéseknek. Ha ez a fázis kimarad, akkor soha nem tudunk igazán túllépni a dolgon, soha nem tudjunk feldolgozni, elengedni. A gyász az elengedés elő kapuja. Gyász nélkül nincs elengedés.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
