Ebben a zaklatott és rohanó világban szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ne legyen elérhető a nap 24 órájában. A telefonáláson kívül számtalan más dologra használjuk készülékeinket, amik mostanra már esszenciális részeit képezik a nyugati világnak. Értem ezalatt a képmegosztó alkalmazásokat, csevegésre alkalmas appokat és persze annak az embernek nincs is személyazonossága, akinek nincs facebook profilja. A rendkívül addiktív játékokról nem is beszélve.
Én is boldogan lubickoltam a digitális világban, pinterest DIY ötletektől inspirálódva és instagram képektől kielégülve, amikor egy napon bekövetkezett a katasztrófa. Telefonom az örök vadászmezőkre távozott. Lejárt a garancia és a tervezett elavulás áldozatává váltam. Vajon tényleg ekkora csapás? Vagy áldás?
Éppen aznap egy 4 órás vonatút állt előttem. Gyorsan előkapartam egy ezer éves karórámat (a telefon ugye óraként is funkcionál), amin beállítottam az időt, remélve, hogy nem áll meg, amíg elérem úticélom. A metrón utazva az embereket figyeltem. Senkivel nem találkozott össze a tekintetem. Már miért is találkozott volna, amikor mindenki a telefonjába buzulva dülöngél a 2-esen. Belegondolva elég szánalmas és szomorú látvány, másfelől viszont érthető is. Talán valaki éppen a világ másik felén élő szerelmével beszélget és az okostelefon ezért kincset ér neki… vagy legalábbis higgyük ezt.
Összegyűjtöttem a tárgyakat, amiket a telefonom helyettesített. Majdnem egy táskányi dolgot pakoltam ki az asztalra. Naptár, karóra, vekker, térkép, vonatjegy, szótár, fényképek, fényképezőgép, telefonkönyv, cd, mp3 lejátszó, könyv, újság stb., stb… A sok kacat ellenére, mégis úgy döntöttem, hogy ezeket (is) fogom használni. Hiányzik az írás, a tárgyak tapintása, textúrája, hogy a kezembe vegyem őket.
A mostani generáció sajnos már nehezen találja fel magát a nála okosabb telefonja nélkül. Én még emlékszem, amikor térképpel mentünk nyaralni és nem pofázott egy modoros női hang a telefonos GPS-ből, akit néma csendben kellett követni, mint a messiást, különben eltévedünk. Arra is emlékszem, amikor otthon hívást vártam a vezetékes telefonon. Ez ma már elképzelhetetlen lenne, hogy valaki csak azért maradjon otthon, mert hívást vár. A koncerteken immár nem az öngyújtok fénye ég, hanem a telefonoké, annyi különbséggel, hogy nem a hangulatot szolgálják egy drámai számnál. Aki nem kamerázza vagy fényképezi végig az egész koncertet az ott sem volt. Szerintem lehetetlen így megélni bármit is.
Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmem, amikor a villamosmegállóban a hazafelé tartó tizenéves iskolások arról beszélgetnek, hogy nem is értik régen hogyan éltek az emberek okostelefonok és internet nélkül. Megint csak kétélű a dolog, hiszen tök jó, hogy ilyesmin elgondolkoznak, másfelől viszont elképesztő, hogy el sem tudják képzelni, milyen volt a szüleik, nagyszüleik gyerekkora. Én szívesen éltem volna 50-100 évvel ezelőtt, amikor még egy valódi mosollyal fejezték ki magukat az emberek, nem pedig egy bugyuta smileyval.
Persze egy csomó előnye is van az okostelefonoknak. Először is az, hogy egy zsebben elfér. Otthonról vásárolhatunk vonatjegyet, amit aztán letölthetünk, így spórolva a papírral. Figyelemmel követhetjük a tőlünk távol élő ismerőseinket és a kilométerek nem szabnak határt a kommunikációnak. Igazi digitális svájci bicska, bővíthető pengékkel.
Hiányoltam a telefonom, amíg nem volt, hiszen én is próbálom az előnyeit kihasználni és lépést tartani a világgal. Másfelől viszont állatira élveztem. Csend és nyugalom. Elmerültem a gondolataimban és nem valami agyrohasztó, pittyegő szarral játszottam. Újra elővettem a vázlatfüzetem, amiket elborult agyam torz figuráival töltöttem meg ismét. Elkezdtem egy könyvet, újra értelmeztem mit is jelent maga az a szó, hogy virtuális. (amit mostanság az elektronikus világ megnevezésére használnak, ami részben helyt is áll) Látszólagos. Nem valódi, tehát a képzeletem szüleménye, amit az olvasás során sző az ember. Még sokáig ragozhatnám, de felesleges volna.
Kívánom, hogy egyszer mindenki próbálja ki, milyen, ha egy napig vagy hétig leteszi buzzogó, prüncügő tepsijét. Milyen kiélvezni egy ebédet, anélkül, hogy instán landolna róla egy kép, mielőtt még kihűlne. Milyen összemosolyogni egy idegennel az utcán. Milyen úgy beszélgetni valakivel, hogy tudunk arcot és hangot társítani a mondanivalójához…és még sorolhatnám.
Ja, és ne felejtsetek el belájkolni minket facebookon. ;)
