Imádom az ünnepeket! Teljesen meg tudok bolondulni tőlük, elsőként vásárolok mikulás csokikat, órákig elidőzöm a karácsonyfadíszeknél, márciusban előre kikészítem a kokárdám, a születés és névnapokkor pedig grillezést szervezek, barátokat csődítek oda, lufit fújok, és már egy hónappal korábban megvan az ajándék (becsomagolva persze).
Ez igaz a húsvétra is. Amint meglátom az első kinyílt virágot tavasszal (najó, van, hogy egy bimbó is elég egy faágon) rögtön húsvéti hangulatba kerülök, és rohanok a piacra virágot és barkát venni, és már tervezgetem, hogy milyenre fessem a tojásokat.
Na de a locsolás. Az mindig olyan furcsa volt nekem.
Már kislány koromban is. Persze, én is ismertem a szokást már az óvodában is, és akkor még nem is volt vele problémám. Mondanak nekem egy versikét, meglocsolnak, én pedig adok egy piros tojást. Ezt egy nagyon kedves hagyománynak tartottam már akkor is, és ezzel ma sem vagyok másként.
De a locsoló szokások sokat változtak, és ezekre már húzom a szám. Kislány koromban az első sokk akkor ért, amikor beengedtem a szomszéd kisfiút locsolni, és amikor a piros tojást nyújtottam neki, egy keserű grimasz kíséretében annyit kérdezett, hogy
Pénz nincs?
. El voltam hűlve, hogy ő mégis mit képzel, hát nem elég a tojás? Pedig még matrica is volt rajta.Aztán leesett a tantusz, hogy bizony a kisfiúk pénzt kapnak a locsolásért, és duzzogva hallgattam, amikor az unokaöcsémet dicsérték, hogy mennyi pénzt gyűjtött össze, úgy is horgászbotra gyűjt. Én pedig csendben puffogtam, hogy én meg rollerre gyűjtök, mégsem locsolhatok. Ha mégis szóvá tettem, akkor jöttek ám a nemi szerepekkel a rokonok, pedig hol volt még akkor a gender-őrület!
Arról nem is beszélve, hogy a szép versek teljesen eltűntek már, még apukámat is minden évben leszidom, hogy nekem rendes locsolóverset mondjon, mielőtt befújja a hajam azzal a pacsulival. Persze, először vicces a
locsoljak vagy húzzak haza?
, de minden évben, mindenkitől már sok. Hát, inkább húzz haza.Nincs problémám a szódásszifonokkal (vannak még egyáltalán?) és a vödrökkel sem. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy engem egyszer próbáltak meg szifonnal meglocsolni, akkor védekezésképp magam elé rántottam a mellettem álló barátnőmet. Bocsánatot kértem. Ösztönös volt. De azért nyilván jobban értékelem, ha nem öntenek rám két liter vizet.
Ennek ellenére szomorúnak tartom, hogy múltkor a vonaton két néni búcsúzásakor a
Sok locsolót!
kívánságra szinte jogosan érkezett ez a válasz:Ne kívánj nekem locsolót, sokba kerül az nekem!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
