Szerelembe esés

Az érzés, ami mindenkit éltet. Reményt ad, vagy éppen megfoszt attól.
 
 

Szerelembe esés

Az érzés, ami mindenkit éltet. Reményt ad, vagy éppen megfoszt attól.
 
 

Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket!

 
 
 
 

Szerelembe esés

Az érzés, ami mindenkit éltet. Reményt ad, vagy éppen megfoszt attól.

Van ez a szerelem izé...érzés, ami egy egészen érdekes jelensége a földi tartózkodásunknak. Van, aki mindig szerelmes, van, aki egész életben csak keresi, de soha meg nem tapasztalja. Van, akit égbe emel, van, akit földbe tipor.

Szex, pénz, szerelem

Szerintem ez az élet mester hármasa. A három dolog, ami mozgatja és irányítja az egész világot. Ha csak ezek közül eggyel fel vagyunk vértezve, az elég nagy tettekhez, ha mind három a birtokunkban van, szinte nincs elérhetetlen.

De szerelemből is annyiféle fajta van...Plátói, testi, azonos meg külön nemű, viszonzott és viszonzatlan, rövid, hosszú, van amelyik építő, és van amelyik nyomorba dönt. Van amelyik soha nem ereszt. Én is szerelembe estem. Itt az én történetem.

Nem a tipikus „loveatfirstsight” azaz szerelem első látásra sztori a miénk. Sőt! Ha jól számolom, harmadikra jött meg a nagy szerelem, babonázott meg, ejtett rabul. Számomra is meglepő a dolog, a mai napig nem tudok mit kezdeni vele. De vannak az életben olyan érzések és történések, amikkel nem is nagyon kell. El kell fogadni, hogy van és abból kell a legtöbbet kihozni. A szerelem is ilyen. Jön, lát, győz. Aztán vagy pokolba taszít, vagy mennybe repít. Tenni, küzdeni ellene esélytelen. A legjobb dolog, ha hagyjuk, hogy az események sodorjanak minket, mint a szél kis ladikot a csatornán.

Nem csak, hogy sokadik látásra történt a csoda és mételyezett meg, nem is egy tipikus randevú alkalmával történt. Korábbi találkozásaink alkalmával nem volt rám ilyen hatással. Hogy nagyon őszinte legyek kb. semmilyen hatással nem volt rám. Egy volt a sok közül, szép is, nagy is, hol nyugodt, hol pezseg. Na és? Egy híján 11, azaz tucat. Ezt gondoltam megismerkedés után, a második alkalom után is, és így indultam neki ennek a 3-nak is. Naivan. Akkor még nem tudtam, milyen kemény menet lesz ez, hogy nem fog velem kesztyűs kézzel bánni. Vajon honnan sejtette, hogy olykor ez kell nekem?

Az eleje egészen tipikusan indult. Némi várakozással indultam neki, mert azért ha mélyebb nyomot addig nem is hagyott bennem, rosszul, kellemetlenül nem éreztem magam sosem. Ez most sem volt másképp, az együtt töltött idő első felében. Kellemes volt. Kicsit emelkedett hangulatú, sőt, talán némi első randis érzés volt benne. Ennyi. Nem több. Pezsgett. Zsongott. Nyüzsgött. Így belegondolva talán sok is volt kicsit. Igen, igen. Enyhe „toomuch” érzésem is volt. Nyilván akkor már tudta, hogy kellek, hogy az övé leszek. Ez stratégia viszont nem vált be. Így aztán egy 180 fokos fordulat következett. Szinte egyik pillanatról a másikra.

Megkínzott

Nem, nem. Nem fizikailag. Olyan mélyre nyúlt a lelkemben, ahol én magam is régen jártam. Felhozott mindent. Megmutatta mi vagyok, és mi lehetnék. Hogyan lehetne másképp és jobban. Szabadabban. Nem zavarta, hogy fáj minden gondolat, amit elültetett bennem. Hogy sebek szakadnak fel, hogy szembesít dolgokkal, amiket magamban jó mélyre temettem. Gyötört, bántott, mégis mindezt értem tette.

Aztán egyszer csak magamra hagyott. Valahogy érezte, hogy ha azon a ponton túl lép, átléphetek azon a tűhegyen, ami a szerelmet és a gyűlöletet választja el. Így ott maradtam egyes egyedül, magammal, a gondolataimmal. Csak ültem ott, néztem a vizet, a vízen boldogan ringatózó embereket, akik élvezik, habzsolják az életet. Akik másképp élik meg a napokat, akik hedonisták, mégis figyelnek egymásra. Gazdag, szegény egyre megy. Csak ömlöttek a könnyek. Egyszerre voltak ezek az öröm és a fájdalom könnyei. Fájt szembesülni dolgokkal hiába voltam velük tisztában és tudtam, hogy ezek az én „keresztjeim” és tudtam letenni is csak én tudom őket. Át nem adhatom senkinek. Vagy cipelem és tűröm a terhet, vagy teszek érte hogy egyszer letehessem őket. Ha nem is minden. A nehezeket. Öröm könnyek is voltak ezek, mert végre – bár egy kis segítséggel – de újra szembe néztem velük.

Megkönnyebbültem

Talán látta rajtam, hogy itt az idő, hogy megkapjam, ami jár, hogy itt az idő, most vagy soha és az övé leszek. Talpra állított, és rohanni kezdtünk. Nem értettem miért. Volt bennem némi félelem még, egy kis hezitálás, szívem szerint haza indultam volna már. De nem engedett. Csak vitt, húzott magával. Aztán egy hatalmas füves részhez értünk. Épp, hogy nem ordítottam, hogy „Elég már, hagyj békén! Engedj!”. Leültem, fejem lehajtottam, nem érdekelt már semmi, arra vágytam csak, hogy vége legyen. Egyszer csak megpillantottam a feliratot:

Csoda hát, hogy szerelembe estem Amszterdammal?
 

 
 

    Hozzászólások

    A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

    A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

     

    Hirdetés

     

    Hirdetés

     

    Hirdetés

     
     

    Hirdetés

    Hirdetés